2013. október 27., vasárnap

Egy trilógia vége, egy új lehetőség kezdete



Szurovecz Kitti nevével már sok helyen találkozhattatok, könyvesboltokban, magazinokban, neten. Újságíró, író és anya is egyben, nemsokára pedig megjelenik a hatodik regénye Smaragdfény címmel.

Honnan van elég energiád és időd, hogy minden téren ilyen jól helytállj? Mivel tudsz feltöltődni? 

Egyszerűen ez az életfeladatom: hogy anya és dolgozó nő legyek egyszerre. Semmiben nem különbözik az életem egy könyvelő, egy fogorvos, vagy épp egy fodrász édesanyáétól. Ösztönös természetességgel osztom be úgy az időm és energiám, hogy elég szeretet jusson a családnak és elég kitartás, erő a hivatásomhoz. Feltöltődés. Hm. Engem egy jól sikerült munka is feltölt, ha készítek egy-egy olyan interjút, amiben volt akár egyetlen pillanat, mozzanat, gondolat, ami hozzátett valamit az életemhez. Ha van egy kis szabadidő, szeretünk a Szerelmemmel és Kisfiammal a természetben kirándulni, jókat sütni-főzni, enni, szerencsére remek barátaink vannak, akikkel szintén szívesen töltjük az időt.

Hol és hogyan szoktál írni? Van valami különleges szokásod az írás körülményeivel kapcsolatban?

Semmilyen bevett szokásom nincs az írást illetően. Akkor írok, amikor „rám jön”, és amikor az idő engedi. Persze hétköznap első a család és az újságírói munkám a Sanoma Kiadónál. A regényírásra hobbiként tekintek, ez az én luxusom. Teázni, kávézni nem szoktam közben, levegőt venni is csak nagyobb kihagyásokkal, főként, ha visz a sztori.

Ha egy mondatban össze kéne foglalnod az írói hitvallásodat, mi lenne az a mondat?

Nincsen nekem olyanom. Szeretek írni és kész. Ki vagyok én, hogy 29 évesen bölcselkedjek? Lehet, hogy 70 évesen már lesz hitvallásom, beszélgessünk akkor ismét. Egyelőre az írásaimon át keresem önmagam, hiszen minden történet egy nagy önismereti utazás, ezt Te is tudod.

A Smaragdfény a hatodik könyved és egyben az első trilógiád utolsó része. Milyen érzés befejezni egy trilógiát?

Felnőttek a gyerekek, el kell engedni a kezüket. A kisfiam is elment iskolába, többé sosem lesz már olyan, mint régen. Persze ezek a dolgok egy ideig fájnak, de meg kell barátkozni az élet körforgásával. A Gyémántfiú szereplőitől mára eltávolodtam, most az új történeteim karakterei foglalkoztatnak. Így van ez az életben is, ha belegondolsz: egy ideig kísérnek emberek, aztán leválnak rólad, majd jönnek mások, akik ismét érdekesek és Te is az vagy nekik. Kevés kivétellel így történik, az elszakadásainkat meg kell tanulni helyükön kezelni és nem drámázni rajtuk túl sokat.

Mire számíthatunk az utolsó könyvben?

Végre nem függővégre. Három erős lelkű asszonyra, szerelemre, izgalomra, de másként, mélyebben, mint eddig. A Smaragdfény már nem kimondottan Vörös Pöttyös gondolatú regény, szeretném, ha amellett, hogy szórakoztat, sokakat elgondolkodtatna a családi kapcsolatokról, de főként a megbocsátás fontosságáról. A harag tüskéivel a szívben nem lehet tartósan együtt élni, mert szúrnak.

Melyik szereplő fog a legjobban hiányozni a Gyémántfiú trilógia karakterei közül?

Már nem hiányoznak nekem, szeretettel szélnek eresztettem őket, hogy tegyék boldoggá az Olvasókat. Nekem már így is többet adtak, mint amennyit érdemlek. 

Mi a legnagyobb élmény, amit a Gyémántfiú trilógiától kaptál?

Nem élmény, sokkal inkább ajándék: emblematikussá vált, ha Gyémántfiú, akkor mindenkinek beugrik, hogy Szurovecz Kitti és Robert Pattinson. Igaz, csak kicsiben, de olyan nekem, mint Rowlingnak a Harry Potter vagy Szabó Magdának az Abigél, Bosnyák Vikinek a Tündérboszorkány. Én boldogan viselem a magam emblémáját, büszke vagyok rá.

A másik trilógiád, a Fényemberek első része le lett fordítva angolra. Merre jár épp külföldi útján a regény?

Nemrég éppen Frankfurtban járt. A Kiadóm Kovács Anna fordításából készített egy előzetes példányt a külföldi ügynökségeknek, és a Fényemberek, azaz angolul Soulsentries – annyit tesz: Lélekőrség – bizonyíthatott a nemzetközi könyvhéten. Annyit tehetünk érte, hogy drukkolunk.

Én nagyon drukkolok neked és a könyvnek! Köszönöm az interjút!

2013. október 23., szerda

Japán, fordítás és Murakami Haruki – Interjú Nagy Anita, fordítóval


Mikor és hogyan lépett a fordítói szakma útjára? Mindig is fordító szeretett volna lenni?

Az egyetemen (japán szakon) több szemináriumon is foglalkoztunk japán szövegek magyarra fordításával. Az egyik ilyen szemináriumon derült ki, hogy kedvem és érzékem is van a fordításhoz. Aztán egy tokiói ösztöndíj alkalmával elhatároztam, hogy lépéseket teszek az ügy érdekében, mert találkoztam egy novellával. Olyan pontosan adta vissza a saját, japán cégekkel kapcsolatos élményeimet, amellett persze, hogy nagyon élvezetes olvasmány volt, hogy mindenképpen le akartam fordítani. 2006-ban, amikor ismét Budapesten voltam az ösztöndíj után, elkezdtem kiadót keresni a novellának, pontosabban a szerzőjének. Jelentkezésem felkeltette az Európa érdeklődését, és 2009-ben meg is jelent náluk az a bizonyos novella, a szerző öt művét tartalmazó válogatáskötetben.

Mi a legnehezebb a fordítói munkában, és mit szeret benne a legjobban?

Legjobban a közvetítést szeretem benne. Azt, hogy egy idegen nyelven íródott, más kultúrából, más kontextusból származó szöveget közvetítek a magyar olvasóknak. Azt a finom egyensúlyi pontot szeretem keresni, ahol már érthető, de amennyire lehet, még idegen is a szöveg, akár egyetlen szó, akár egy kulturális utalás magyarázatának szintjén.

Hogyan kell elképzelnünk munka közben? Mikor dolgozik, hol dolgozik, van-e valami szokása esetleg (például fordítás közben mindig legyen kéznél egy csésze kávé, egy bögre tea)?

Kora reggel és délelőtt tudok legjobban koncentrálni, de éjszakázás is előfordul néha... Otthon vagy a könyvtárban szeretek igazán dolgozni, ahol senki nem szól hozzám fordítás közben. Az is fontos, hogy legyen internet a közelben, mert így azonnal utána tudok nézni például zeneművek magyar címének, a baseball szabályainak vagy a selyemhernyó-tenyésztésnek – hogy csak néhány példát említsek arra, amit már ténylegesen meg kellett néznem egy fordítás kapcsán.
Amikor fordítok, ki szoktam kapcsolni a mobilom, mert nagyon keserves újra rátalálni a ritmusra, ha egyszer kizökkentett egy telefonhívás vagy egy sms. Fordítás közben rengeteg kávét iszom, napszaktól függetlenül, de nincsenek különösebb szertartásaim.

Jelenleg külföldön él. Miért pont Japán mellett döntött, mi vonzotta oda?

Japánban több mint kilenc évet töltöttem már, először a japán szakos tanulmányok hoztak ide, de mostanra a tanulmányokon és a munkán kívül is ezer szállal kötődöm ehhez az országhoz. Japánul Törökbálinton kezdtem tanulni, az általános iskola felső tagozatában, és aztán középiskolában is folytattam. Törökbálinton egyébként, a régi iskolámban most is tanítanak japánt általános és középiskolában is.

Murakami Haruki 1Q84 regénysorozatának fordításába a munka közepén csöppent bele, és egy tragédia miatt végül egyedül fejezte be. Milyen érzés volt ezen a trilógián dolgozni?

Erdős György halála után vettem át a fordítást, a regénytrilógia második kötetének szinte pontosan az ötödénél. Nagyon megtisztelő volt a felkérés, egyben óriási felelősséget jelentett egy olyan fordítást folytatni, amin az előző fordító a haláláig dolgozott. Az elejétől biztos voltam benne, hogy nem próbálom meg Erdős stílusát utánozni, mert az természetellenesen hatna. Arra viszont ügyeltem, hogy az általa bevezetett, a regényben végig előforduló kifejezésekhez, elnevezésekhez hű legyek, és ne legyenek az olvasást zavaró ellentmondások kettőnk szövege között.

Az 1Q84 összetett és elvont történet. Fordítás közben olvasóként is képes volt élvezni? Esetleg fordítás előtt vagy után elolvasta a könyvet csak úgy élvezetből is?

Azt hiszem, ha előre tudom, hogy egy szöveget le kell fordítanom, többé nem vagyok képes vegytisztán csak élvezetből olvasni. Még akkor is valamiféle, a fordításhoz kötődő céllal olvasom, amikor konkrétan nem fordítom éppen. Ha előre olvasom a szöveget, akkor már arra törekszem, hogy tisztába jöjjek a tartalmával, átlássam a szerkezetét, ismétlődő motívumait, megérezzem a stílusát. Fordítás után pedig egyértelműen azért olvasom, hogy ellenőrizzem. Még akkor is fordítóként olvasom, amikor már ki van nyomtatva, utólag is elemzem a megoldásaimat olvasás közben.
Az 1Q84-nél először elolvastam Erdős fordítását, hogy tisztában legyek a teljes szöveget érintő megoldásaival. Az extrém körülmények miatt nem tudtam előre végigolvasni a teljes japán szöveget, noha mindig elolvasom a művet fordítás előtt. Itt csak kevéssel jártam az olvasásban a fordítás előtt, mert nagyon szorított az idő.
Ettől azonban még nagyon szerettem a regényben Usikava karakterének gunyoros, szurka-piszka megszólalásait, és várakozással tudtam figyelni a cselekmény alakulását.

Ön lett Murakami Haruki hivatalos, magyar fordítója. Mit szeret a legjobban a stílusában és a történeteiben?

Legjobban talán az említett, Usikava-féle, fanyar humorú kiszólásait szeretem. Tokiói lakosként mindig örülök, amikor a városról ír, és iszonyatosan pontosnak érzem, ahogyan szereplői űrmagányát ábrázolja. Bár azt hiszem, ebbe az űrmagányba nem szeret beletörődni!

Hány Murakami Haruki könyvet fordított eddig, melyik volt ezek közül a kedvence, és miért az?

Majdnem négy teljes kötetet fordítottam eddig: az 1Q84 második kötetének úgy négyötödét, aztán a teljes harmadik kötetet, a Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című memoárt, és legutóbb A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei című regényt.
Az 1Q84 második és harmadik kötete különösen emlékezetes maradt, egyrészt mert óriási kihívás volt a hatalmas terjedelem és a szerteágazó, bonyolult történet, másrészt mert ez volt az első Murakami-mű, amit fordíthattam.
 
Kiadói információk szerint jelenleg épp Murakami Haruki A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei című könyvén dolgozik, és a magyar kiadás meg fogja előzni az angolt. Mesélne egy kicsit erről a munkáról és a történetről?

Már befejeztem a fordítást, a könyv november 1-én meg is jelenik.
A történetről: a főhős Tazaki Cukuru középiskolásként nagyon jó barátságban, szinte szimbiózisban él négy barátjával, de aztán – amikor már mindannyian egyetemisták – a csoport látszólag minden ok nélkül kitaszítja. Ő tizenhat év után aztán oknyomozásra indul, felkeresi barátait, hogy magyarázatot kérjen az akkor történtekre, ez a zarándokútja. A cím magyarázatához még annyit, hogy Tazaki Cukuru azért színtelen, mert a barátai nevében szerepel egy-egy szín neve, de az övében nem. Ennek tetejébe saját magát is színtelennek, egyéniséget nélkülözőnek tartja.
Aki olvasta az 1Q84-et, az fel fog ismerni néhány motívumot és Murakami stílusát is.

Murakami regényeinek fordításán kívül dolgozik valami máson esetleg? Mik a tervei a jövőre nézve?

Most nem dolgozom semmi máson, de szeretnék többet, másokat is fordítani a közeljövőben, elsősorban huszadik századi és kortárs japán írókat. Régebben kizártam, hogy valaha is régi japán irodalmat fordítsak, de most néha megfordul a fejemben, hogy abba is belevágjak. És van egy dédelgetett, titkos tervem is, szintén fordítással kapcsolatos, de az titkos. Jelentkezni fogok, ha sikerült megvalósítanom!

Drukkolunk a titkos tervhez, és nagy érdeklődéssel várjuk, mi is az! Hálásan köszönöm Önnek az interjút!

2013. október 18., péntek

Beszélgetés egy ecsetidomítóval


Mikor arra kértem László Mayát, hogy meséljen magáról azoknak, akik még nem ismerik, úgy gondoltam, a bemutatkozása alapján írok majd egy bevezető szöveget az interjúhoz. Aztán elolvastam Maya önjellemzését, és rájöttem, hogy érdekesebben nem is mutathatnám be őt, mint a saját szavaival. Szóval, ki is László Maya? 30 éves, nő, ecsetidomító és javíthatatlan álmodozó. Szőke (ez szerinte sok mindent megmagyaráz), és a vele egy mondatban leggyakrabban emlegetett jelzők: hangyás, könyvmoly, konyhatündér, dumaláda és energiabomba. De tud ám komoly is lenni!

Mikor kezdett érdekelni a rajzolás, illusztrálás? Kezdetben hobbyként tekintettél rá vagy pedig mindig is ezzel akartál hivatásszerűen foglalkozni?

Egészen apró gyerek voltam, amikor beleszerettem a rajzba, és kisiskolás, amikor először meg tudtam fogalmazni: én is részt akarok venni a könyvek létrehozásában a magam módján. Onnan már többé-kevésbé tudatosan erre törekedtem. A hivatás jó szó, igen, körülbelül annak tekintem, nem csak munka. Tulajdonképpen ez egy életforma is, de erről a párom tudna mesélni.

Van, aki a szobája mélyén tud csak alkotni, akad, aki kiül egy parkba vagy beül egy kávézóba. Te hol és hogyan szoktál rajzolni? Van valami különös szokásod ezzel kapcsolatban?

Nincsen semmi extra szokásom és igényem, a kanapén törökülésben, a térdemen egy rajztáblával éppen olyan jól el tudok lenni, mintha saját stúdióban dolgozhatnék. Még egy rendes rajzasztalom sincs, bár azt azért szeretnék idővel. Tényleg, ha jól vagyok, akkor bárhol képes vagyok dolgozni. Ha meg nem, akkor úgyis mindegy, mert ha megfeszülök, akkor sem megy. A kávé viszont kell, az szériatartozék.

Régebben tankönyveket illusztráltál. Mennyiben volt más az, mint mesekönyveket, könyveket illusztrálni?

Tankönyveknél elsősorban egységes kinézetre kellett törekedni, és mivel javarészt természetismeret, biológia, földrajz témakörben dolgoztam, fontos volt a valósághű ábrázolás. Persze ott is ki tudtam élni magam, hiszen talán az egyik legnehezebb műfaj az, ha élő és létező alanyokat kell hitelesen megörökíteni. De ott nem alkothattam saját világokat, az a pár történelem és olvasókönyv erre nem adott lehetőséget. Egyszerűen nem arra volt kihegyezve. A mesekönyvekben pont az vonzott mindig, hogy az író a "tervező", aki mérnöki pontossággal kigondol valamit, és a rajzoló formákba és színekbe önti ezt az álmot. Teremtés, születéstörténet a javából. Néha pont olyan nehéz is, mint egy szülés. Amikor kiadom a kész könyvet a kezem közül, annak az érzésnek nincsen párja. 

Az egyik oldaladon nagyon sok rajz van épületekről, autókról, sőt, még motorokról és hajókról is. Ezek olyan férfias témának tűnnek; hogyan jött az ötlet, hogy ilyesmikről készíts rajzokat?

Férfias témák? Tényleg? Ezen most elgondolkodtam. Mindig is vonzódtam a gépekhez, nagypapámat addig nyúztam, amíg megtanított traktort vezetni, és ha valami nagy, ne adj isten, rozsdás gépszörnyeteget látok valahol, akkor minimum megállok és megcsodálom, legtöbbször le is fotózom, vagy lerajzolom ott helyben, ha alkalmas az idő. Nekem nem tűnt fel, hogy egy nőnemű egyedtől ez fura viselkedés, mert az ismerőseim éppen ilyen hangyásak, mint én.
Azt hiszem, ebből a szempontból sosem voltam "tipikus lány", sok matchboxom volt, nem nagyon babáztam, és inkább mentem bunkert építeni és háborúsat játszani a fiúkkal. Imádom a gépeket, a kipufogófüstöt, a gyorsaságot, évekig jártam lőni, a szép késeket is szeretem. A gépek iránti vonzalom valószínűleg életem végéig megmarad. Ami pedig másnak csak egy omladozó épület, kilátszó a téglákkal, gerendákkal, esetleg rozsdás, törött vagy csak szimplán régi, az számomra gyönyörű. Főleg, ha a természet már elkezdte visszavenni, ami az övé. Ilyen témáknak képtelen vagyok ellenállni. 
Az ötlet egyébként onnan jött, hogy nem tudok szépen fotózni. Gondoltam, ha a gép 
nem úgy örökíti meg, ahogyan én azt szeretném, akkor majd lerajzolom.

Ha nem kötött témában kell dolgoznod, akkor mi az, amit a képeiddel át akarsz adni az embereknek? A szépség élvezete, elgondolkoztatás, érzelmekre való hatás?

Hű, nekem nincsenek ilyen nagy szavaim. Vagy az is lehet, hogy csak rémesen önző vagyok. Semmi ilyesmit. Csak meg akarom mutatni, hogy én hogyan látok dolgokat. A világ lenyomatát a szememen és kezemen keresztül. Mert nem árt néha a dolgokat más szemszögből nézni, és azért az enyém nem pont átlagos, főleg ha a tollrajzaimat vesszük alapul. Ha valaki még el is gondolkozik közben, és hatással van rá a képem, az már a tejszínhab kategória, és nagyon örülök neki. De nem erre hajtok, nem emiatt csinálom.
Oké, talán mégis van valami: célom olyan dolgokban megmutatni a szépet, amiket az átlagember meg sem néz, észre sem vesz, simán elmegy mellette, vagy húzza rá a száját.

Ha öt szóval jellemezned kéne a stílusodat, művészetedet, mi lenne az az öt szó?

Erre azok tudnának válaszolni, akik szeretik a képeimet. Sosem önelemeztem még, attól tartok befordulnék tőle.

Legutóbbi munkád a Süsü, a sárkány illusztrálása volt. Milyen érzés volt egy ilyen híres mesén dolgozni?

Izgalmas, és kicsit ijesztő is. Úgy kellett magamat is belecsempésznem a rajzokba, hogy közben megmaradjon az egyértelmű párhuzam a bábfilm és az én képeim között. A film alapján, filmes képkivágásokkal dolgoztam. És végig nagyon féltem, hogy milyen fogadtatása lesz.

Mi az, amit meg kellett tartanod az eredeti mese stílusából, és mi az, amit a saját stílusodból vittél bele az illusztrációkba?

Süsü figuráját egyértelműen meg kellett tartanom, és a Kiadó kérése az volt, hogy ahol csak lehet, a bábokat vegyem alapul. Az én feladatom volt életet lehelni beléjük, meg kellett tanítanom grimaszolni a Királyfit és szendén nézni a Sárkánylányt. Jó móka volt, és bár sokszor nagy volt a stressz, így utólag visszagondolva minden perce élményszámba ment.
Ebbe a munkába olyan nagyon sok "mayát" nem tudtam becsempészni, és a Süsüke, a Sárkánygyerek új illusztrációja is az eredeti Süsü filmhez nyúlik vissza. Viszont annál több lesz belőlem abban a könyvben, amin most dolgozom, Kozári Dorka Marcsi meséi című mesekönyvében. Itt már én teremtek világot, és borzasztóan élvezem.

Másnak általában a rajzolás hobby, de neked a munkád is egyben. Van valami egyéb hobbyd, ami csak és kizárólag hobby?

Ha tehetem, sokat olvasok. Valamint olajjal és akrillal is festek, ezekhez viszont olyan ritkán jutok hozzá, hogy hobby kategória.  Ja, és amit a legjobban szeretek: rendőrségnek fantomképeket rajzolni.

A rendőrségnek is rajzolsz fantomképeket? Hűha! Ez hogy jött?

Ez egy véletlenen múlt. Vannak ott dolgozó ismerőseim, így amikor felmerült, hogy valakire szükség lenne, aki gyorsan rajzol, általában elérhető és jól tud portrézni, eszükbe jutottam. Felhívtak, és igent mondtam.

Hallhattunk már olyan esetről esetleg, amihez a te fantomképedet használták fel a rendőrségen?

A kérdésedre azért nem tudok válaszolni, mert magával az esettel nekem sosem kell foglalkoznom. Szemtanúkkal dolgozom csak, a nyomozóktól pedig minek kérdezzek részleteket, ha azokkal szükségtelen tisztában lennem. A jó fantomkép elkészítéséhez ezeknek nincs köze, meg amúgy sem kell mindig mindent tudni. Azért a visszhangok alapján úgy tűnik, jól csinálom.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Szeretnék sok szép könyvet rajzolni. Eddig akvarellel illusztráltam, de van még egy halom olyan technika, amit kedvelek, és szívesen bővíteném vele a könyves repertoárt. Szeretnék külföldi kiadóknak is dolgozni. Pasztellezni is szeretnék megtanulni végre...
És talán valamikor még az írásba is belekóstolok, ki tudja.

Van esetleg valami tanácsod azoknak a fiataloknak, akik illusztrátorok szeretnének majd lenni?

Ne legyenek. Válasszanak valami olyan szakmát, amivel hamar sikeresek lesznek, és sok pénzt keresnek. Ha mégis ezt az utat választják, akkor viszont kössék fel az alsóneműt alaposan, mert nagyon erős most a kortárs meseillusztráció, rengeteg zseniális és egyedi művész rajzol jobbnál jobb könyveket. Az új generációnak elvileg őket kellene felülmúlni. Nem merem azt mondani, hogy "minket". Ehhez a műfajhoz rengeteg kitartás, energia, elhivatottság, türelem és alázat kell.

Köszönöm szépen az interjút!

2013. október 14., hétfő

On Sai - Egy kalandor gondolatai



Varga Bea, azaz írói nevén On Sai igazi kalandornak vallja magát. Szeret új dolgokat csinálni: korábban pszichológiát tanult, országos kutatást szervezett, vállalkozásokban dolgozott, most épp szerkesztő egy kiadónál és új módszerrel írástechnikát tanít. Emellett regényeket ír, melyek közül kettő meg is jelenik még idén.

Sci-fi közösségből jöttél, ami tipikusan férfiközösség. Milyen nőként boldogulni ennyi férfi között?

Vicces. Nagyon szeretem az egoista pasikat, szórakoztatóak, és a sci-fisek között sok van. Ráadásul lenyűgözően okosak, természetes, hogy egy kávé mellett a grafén kerül szóba vagy valami technikai újítás. Szeretem azt, hogy egy sima kétkezi munkásnak is olyan természettudományos ismerete van, mintha egyetemeken tanítana. A Szefantorra – egy szegedi sci-fis tábor - kijárnak egyetemi oktatók, hogy elmondják az új elméleteiket, majd egész nap ezeken vitázik a nép az árnyas fák alatt.

Milyen volt egy ilyen közösségből belecsöppenni a fantasy és ifjúsági irodalmi közösségekbe?

A fantasy egy része ahhoz a réteghez is tartozik, inkább a misztikus romantika terepe volt új. Teljesen más a két irodalmi réteg gondolkozásmódban, írástechnikai tudásban, elvárásokban. Fel kellett venni a lépést. Nagyon szeretem amúgy azt a lelkesedést, ami a misztikusban van, annyira vidám és kirobbanóan energikus az irodalmi élet, hogy sokszor feltölt.

Több irodalmi csoportnak is a tagja vagy, emellett írsz, szerkesztőként dolgozol, pszichológiát végeztél, vezeted az Aranymosás pályázatot, tanítasz és még anya is vagy. Honnan van ennyi erőd és energiád ehhez a sok feladathoz?

Mindet szeretem csinálni, így egyik sem munka, hanem öröm. Nagyon bele tudok mélyedni egy dologba, és elvesztem az időérzékemet, ezt hívják flow-élménynek.

Véleményem szerint, a Calderon, avagy hullajelölt kerestetik és a Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál című regényeid címszereplő főhőse is kalandor. Magadról mintáztad vagy ez csak egy véletlen hasonlóság?

Calderon után kezdtem el ezen gondolkozni. Ő amúgy a Scar regényem egyik mellékszereplőjéből szivárgott át egy önálló világba. Holderon kapitány egy negyvenes pasi volt abban, aki mindig arra vágyott, hogy kicsit csibész legyen.

És Taina, a Calderon könyvek női főszereplője? Ő is hasonló módon keletkezett?

Nem, simán csak szeretem a japán kultúrát.

Akkor gondolom, sokat olvastál Japánról. A szokások, amelyekről a könyvben írsz, mind a fantáziád szüleményei vagy van valami valós alapjuk?

Szinte minden szokás valódi japán dolog, és a második regényben még több lesz, elég alaposan utánanéztem például a meghajlások fokozatainak.

Miben más a Calderon, mint a klasszikus sci-fik?

A sci-fi űropera ágába tartozik, vagyis a technikai dolgok nem uralják el a regényt, meg némi humorral keverednek a jelenetek. A második rész az élő kardok miatt inkább fantasyba csúszik.

Úgy gondolom, azzal, hogy kimaradtak a tömör technikai leírások, a könyv leginkább a nők és a fiatalok felé nyitott. Célod volt eljuttatni a sci-fit egy új réteghez vagy csak véletlenül alakult így?

Nem véletlen. A sci-fi belterjes nyelve sokaknak idegen, én mondjuk, imádom, de tudok úgy írni, hogy ne legyen jelen. A szerelem az űrben is szerelem, a barátság, a hősiesség, a kétségbeesés ott is hasonló érzelem. A történetek mindig az emberről szólnak, csak a fantasy és a sci-fi sokkal nagyobb játékteret ad egy írónak, hiszen különleges világokat álmodhat az események köré. Nagyon szeretem az űrkorszakban tradicionálisan bálozó nemeseket, akik kimonós lánykáknak udvarolnak, ahogy a Calderonban. Decemberben megjelenik a Scar, ahol pedig keresztényüldözés van. Ezek olyan dolgok, melyeket rengeteg lány és rengeteg fiatal szeret.

Ha már szóba került ismét a Scar, mesélnél nekünk egy kicsit róla?

Van egy birodalom egy fiatal zseni császárral és egy rakás, ezoterikusokból kifejlődött telepatával. A keresztények "kazamatában" élnek, mindenki öli őket. A csillagvégeken a kalózkirály háborúra készül, és valami nagyon nincs rendben a transzcendens dolgokkal, ezt mind érzik. Két – valaha szerelmes – pár sorsát látjuk. Scar egy huszonéves lány, aki megszökik a bigottan vallásos környezetből, és beáll az ellenséghez, mert űrhajós akar lenni. Artúr szinte vallási vezető volt, neki a hite összetörik, és furcsa eseményekbe kerül. Don, a telepata pedig régi kedvesével, Lucyvel kerül szembe, aki kicsit népirtó mentalitású. A fiatal császár hatására kénytelenek egy ügyön dolgozni, aminek meglepő következménye lesz.

Idén akkor a Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukálra és a Scarra számíthatunk. Mik a terveid jövő évre?

A Scar a Szivárgó sötétség első kötete, jövőre jön a második rész. Illetve szeretnék egy ifjúsági fantasyt is a Vörös pöttyös sorozatba, ez már kész, csak átírok benne pár jelenetet.

Erről az ifjúsági fantasyről lehet már tudni valamit esetleg?

Mia Anne egy sérült lány, akinek éjjelente a lelke átkerül a Föld ikervilágára, egy fantasy világba. Sok lélek kerül át, és ez problémát jelent a világok között, mert a dólények (a diók) vadásznak rájuk, belőlük lesz erejük. Így egy csapat lovagé a küldetés, hogy a lányt eljuttassák valahová. Két világban játszódik a történet, az egyik Kispest, a másik egy fantasy középkor, ahol egy fiatal lovaggal szerelem szövődik. Annának amúgy a lányomat hívják, és Százvilág játéka a világ háttere.

Köszönöm szépen, hogy beavattál minket a gondolataidba!
On sai elérhetőségei:

On Sai Facebook oldala 
On Sai blogja