„Úgy éreztem, hogy teljesen magamra hagytak” – interjú egy nemrég szült anyukával

Az interjúalany saját képe

Nemrég olvastam egy Facebook-bejegyzést, amelyben egy újdonsült anya arról beszélt, mennyire hiányos volt a kórházban a szülés utáni felkészítése az anyai teendőkre. Bár nincsen gyermekem, rengetegszer szembejönnek velem hasonló panaszok az interneten, úgyhogy a jelenség nem egyedi eset valószínűleg, hanem olyasmi, amin az ország legtöbb kórházát illetően javítani kéne. Mivel az új kormány esetén talán erre van is lehetőség, ezért úgy véltem, készítek egy interjút a poszt írójával, hogy elmondhassa a saját szavaival, mit tapasztalt, miken kéne változtatni szerinte, hogy az anyák még nagyobb biztonságban érezhessék magukat és a babájukat is az egészségügyi rendszerben.

– Mesélj egy kicsit magadról, ki vagy, és miért érezted úgy, hogy a veled történteket minél többekkel meg kell osztanod?

– Magánemberként kisvállalkozó vagyok, ásványokból és gyöngyből készült ékszereket készítek és adok el, vagy legalábbis a babám érkezéséig ezzel foglalkoztam. Nem célom sem az adott kórház, sem az egészségügyi rendszerben dolgozók lejáratása, ezért nem említettem a bejegyzésemben, és most sem fogom az adott várost és kórházat, illetve bárki nevét. Egyszerűen csak fel akarom hívni a figyelmet egy szerintem fontos problémára, és arra, hogy javítani kéne rajta.

Kismamaként jó esetben a legnagyobb örömöt éli át az ember, de ha nem kap megfelelő tájékoztatást, teljes körű ellátást, figyelmet, türelmetlenek vele, semmibe veszik a félelmeit, a megérzéseit és érzéseit, akkor ezt az örömöt nagyon könnyű megölni, és félelemmé változtatni. Félelemmé, ami abból ered, hogy tartasz tőle, a terhesség alatti vizsgálatok és gondozás során, szülés közben és után vajon milyen emberek kezei közé kerülsz majd a babáddal, hogyan fognak bánni veletek. Fizetjük a tb-nket, úgyhogy cserébe megérdemelnénk a teljes körű odafigyelést, hiszen nem mindenkinek van pénze magánellátást igénybe venni. És hát, miért is fizetnénk kétszer azért, amit már a tb-nkért cserébe is meg kéne kapnunk.

– Kezdjük az elején, a terhességed alatt is tapasztaltál problémákat?

– Sajnos igen. A védőnők túlterheltek, több területet visznek, helyettesítenek, és ezek miatt teljesen érthető, hogy kimerültek és frusztráltak. Igazából sajnálom őket, mert nem a szakmai hiányosság vagy az akarat hiánya vezet a problémákhoz szerintem, hanem egyszerűen a fáradtság, kiégés, túlterheltség. Ezek pedig hozzájárulnak a rossz kommunikációhoz.

Velem megesett, hogy egy számomra fontos kérdéssel hívtam telefonon a védőnőmet, de nem vette fel, csak pár nap múlva hívott vissza, és akkor is leszidott, hogy nem tud éjjel-nappal segíteni, és az adott dolgot elvileg már elmondta, miért nem figyeltem korábban. Hozzáteszem, lehet, hogy így volt, de egy terhes nő, akinek fel vannak bolydulva a hormonjai, érzékenyebb, izgatott, fél és boldog egyszerre, nem biztos, hogy úgy meg tudja jegyezni elsőre a dolgokat, mint mások.

Úgy érzem, hogy teljes körű tájékoztatást sem kaptam mindennel kapcsolatban tőle. Első gyermekes anya vagyok, úgyhogy nem volt tapasztalatom korábban a kisbabák ellátásában. Fogalmam sem volt olyan alapdolgokról sem, hogy hogyan fogjam a karomba, hogyan tartsam, hogyan etessem meg. Olyasmikről meg főképp nem tudtam semmit, mire kell figyelni például, ha a baba beteg, és kúpot kell adni neki. Egy volt kolléganőmtől tudtam meg azt is, hogy először a kúpot fel kell melegíteni, aztán bekenni krémmel a végbélnyílással együtt, hogy ne legyen fájdalmas, traumatikus a babának a kúpozás.

Persze elolvastam egy csomó könyvet, olvasgattam az interneten is a kilenc hónap alatt, de valamit elméletben tudni és gyakorlatban jól csinálni, két különböző dolog. Az elméletet részben elmondták, de ténylegesen nem mutatták meg a dolgokat, így első gyerekes anyukaként féltem a legapróbb dologtól is, hogy esetleg rosszul csinálom, és ártok vele a babámnak.

– Ha jól tudom, akkor a terhességed alatt egészségügyi problémáid is akadtak. Mesélnél ezekről?

– Pacemakeres szívbeteg vagyok, ami a várandóságot alapvetően nem veszélyeztette, de rossz állapotban voltam a kilenc hónap alatt. Az 1. trimeszter alatt fájdalmaim voltak, és decemberben kétszer is kórházba kerültem barnázással, valamint harmadfokú AV-blokkal (a szív ingervezetésének súlyos zavara), ami miatt veszélyeztett is lettem a várandóságommal. Orvosi utasításra nagyon kényelmetlen pózban kellett feküdnöm a kórházban is, és utána otthon is.

Derék- és csípőfájdalommal küzdöttem, nem tudtam felkelni, felállni. És ha ez nem lett volna elég, övsömöröm is lett. A védőnőnél sem tudtam megjelenni, mert nagy fájdalmaim voltak, és a kórházban azt mondták, hogy a várandóság teljes ideje alatt ágynyugalomra van szükségem, ne emelgessek, ne hajoljak, és kerüljem a hosszú, megterhelő utazást. Csak akkor menjek bárhová, ha vészhelyzet miatt muszáj. Ezt le is írták az ambuláns lapomra. A kardiológus is orvosi tanácsként ugyanezeket javasolta, valamint a háziorvosom is megerősítette, hogy így kell tennem. Veszélyeztetett várandósként lettem táppénzre is felvéve. Karácsonyra még haza sem utazhattam a családomhoz, de betartottam, mert a baba egészsége volt az első és legfontosabb.

Emiatt a védőnőnek kellett kijönnie hozzám, de nemcsak látszott rajta, hogy nem szívesen teszi, hanem megjegyzéseket is tett. Pedig elküldtem neki fotón a kórházi papírjaimat, amiken rajta volt az is, hogy ágynyugalomra van szükségem, és ne utazzak, csak ha vészhelyzet van.

Nagyon bántott például, amikor olyasmiket kérdezgetett, hogy mi lesz, miután megszületik a baba, ha már most is ilyen fájdalmaim vannak. Vagy amikor azt mondta, hogy: „Van taxi, el lehet jönni.” Egyfelől nem tudhatja, hogy ki milyen anyagi helyzetben van éppen, és megengedheti-e magának a taxit. Másfelől az orvosi vizsgálatokon kötelező volt megjelennem, ez vészhelyzeti dolog volt, mert a baba egészsége, élete múlt rajta, és autóval vittek fel a kórházba, de akkor is sírtam a fájdalomtól útközben. Ennek ellenére minden előírt, a baba egészsége és élete miatt fontos, kötelező vizsgálatra elmentem így is, amik a kiskönyvben is benne vannak. Bár ez sem tetszett a védőnőnek, mondván, ha azokra el tudok menni, hozzá miért nem. Viszont ha ezeken nem jelenek meg, akkor az lett volna a baja, és biztosan leszidott volna miatta. Hiába magyaráztam neki, hogy amin nem a baba egészsége, élete múlt, és meg lehetett oldani másképpen (például azzal, hogy ő jött ki hozzám), azok esetében nem akarok sem feleslegesen szenvedni, sem a babát kockáztatni azzal, hogy utazgatok.

A férjem is látta, hogy milyen állapotban vagyok, sokszor még a vécére sem tudtam egyedül elmenni. Van egy mozgáskoordinációs problémám is, amit a terhesség még fel is erősített, főképp a csípőgondok esetében. Úgyhogy ő is azt mondta, hogy ne menjek sehová, ha nem vészhelyzetről van szó. A védőnőhöz elmenni pedig nem az, mert ő is ki tudott jönni hozzám.

Végül felhívtam a felettesét, aki teljesen igazat is adott nekem, és megkérdezte, beszéljen-e vele, de akkor még nemet mondtam, mert végül megsajnáltam. Mondtam, hogy várjunk egy kicsit, épp szabadságon van, pihen egy kicsit, hátha utána kipihentebb lesz, és jobb hangulatban áll hozzám.

Igazából féltem, hogy ha beszél vele, csak rosszabb lesz a helyzet, és nem tudott volna másik védőnőt adni, mert kerületre le van osztva, ki kihez kerül, a magánvédőnő pedig sok pénzbe kerül.

– És változott a helyzet a szabadságot követően?

– Sajnos nem. Úgy érzem, nem volt szimpatikus a védőnőnek, és később is rajtam vezette le a feszültséget. A harmadik alkalom után végül megkértem a felettesét, hogy mégis beszéljen vele, ami meg is történt, és utána tényleg megváltozott a viselkedése velem szemben a pozitív irányba. De ehhez az kellett, hogy panaszkodjak a felettesénél, ami számomra is elég kellemetlen dolog volt.

– Mondtad korábban, hogy a szívbetegség mellett övsömöröd is lett. Ez mennyiben okozott problémát?

– Mivel veszélyes lehetett volna a kicsire, ezért bevitettem magam az ügyeletre. A nővér ott azt mondta, hogy azonnal irány a bőrgyógyászat. Kórházba kerültem, az infektológiára, ahol az orvos azonnal megvizsgált, és gyógyszert írt fel azzal, hogy erős, de a babának nem árt. Tíz napig kétszer öt tablettát kellett bevennem. Meggyógyultam, de a gyógyszer elfogyását követően elküldtek vérvételre, hogy nincs-e vesekárosodásom a tablettáktól. Itt, utólag tudtam csak meg, hogy a gyógyszer mégis kockázati tényező volt, hiszen ha károsítja a vesémet, az a babámra is kihatással lett volna.

– Volt még valami a szülés előtt, ami problémás volt számodra?

– Az egészségügyi helyzetem miatt programozott császárom volt, vagyis konkrétan előre megvolt az időpontja a babám születésének. Könyvet olvastam a témáról, hogy felkészüljek a babám érkezésére, és a neten is körülnéztem emiatt, de úgy éreztem, ez nem elég. Mivel a babám jólléte múlt rajta, és féltem a császártól, mert nem tudtam, mire számíthatok, szerettem volna részt venni az ingyenes szülésfelkészítőn. Jelentkeztem is rá, de mivel túljelentkezés volt, ezért csak olyan időpontot tudtak volna adni, ami már a programozott császárom időpontja után volt. Vagyis akkor már felesleges lett volna elmennem rá, hiszen addigra már túl voltam a szülésen. Ez is egy rendszerhiba, hogy nincs elég hely az ingyenes, a tb-nkért egyébként jogosan megjáró szülésfelkészítő tanfolyamokra.

– És milyen volt végül a császármetszés és a babád világra jövetele?

– Szerencsére a folyamat ezen részével semmi problémám nem akadt. Egyetlen rossz szavam sem lehet sem az orvosokra, sem az ápolókra, akik a műtőben velem voltak. Viszont a császár után néhány órával ismét problémákkal kellett szembesülnöm.

– Mesélnél ezekről?

– A császár után hat órával már felállítják az embert, el kell mennie zuhanyozni, aztán a babáért. A nővér, aki nekem segített, nagyon kedves volt, de a zuhanyzás után olyan fájdalmaim voltak, hogy képtelen voltam továbbmenni a babámhoz. A pihenőből csak visszatántorogtam a szobámba. És mivel én nem tudtam elmenni a babámhoz, csak másnap reggel láthattam őt újra, mert addig nem hozták be hozzám. Amikor pedig másnap reggel betolták kocsival, egyszerűen otthagytak minket mindenféle segítség vagy tanács nélkül.

Elméletben tudtam, mit kéne tennem, de gyakorlatban fogalmam sem volt róla, jól veszem-e fel a babámat, jól tartom-e őt, megfelelően szoptatom-e, és első gyermekes édesanyaként minden miatt aggódtam. Ami szerintem érthető.

Úgy éreztem, hogy teljesen magamra hagytak. A szobában lévő többi anyuka segített nekem végül, akiknek nem ez volt az első babájuk. Ezért nagyon hálás voltam, de ők is csak nemrég szültek, pihenniük kellett volna, a saját babájukkal foglalkozni, úgyhogy nem gondolom, hogy az ő feladatuk lett volna a nekem való segítés.

A szoptatásnál kértem segítséget egy nővértől is, mert nem tudtam, jól csinálom-e. Azt mondta, hogy mindjárt jön majd valaki, és segít. Nem jött.

– Azért a többi anyuka segítségével végül sikerült mindent rendben megoldani a baba körül?

– Nagyrészt, de akadtak problémáim. Hiába próbálkoztam a szoptatással, a babám két napig nem evett, sírva ordított, és elkezdett sárgulni. Ez utóbbi nagyon megijesztett, ezért szóltam a nővéreknek, és annyit megtettek, hogy adtak végül tápszert. Persze magamat hibáztattam, nem értettem, miért nem tudom megszoptatni.

Azt vettem egyébként észre, hogy az idősebb ápolók már nagyon ki vannak égve. Rutinszerűen csinálják a dolgukat, fáradtak. És megértem, hogy számukra unalmas naponta többször elmagyarázni ugyanazt, de nem ugyanannak az anyukának mondják el hússzor, hanem különböző anyukáknak, akik akkor hallják először az információkat. És aggódás, félelem nélkül akarják megszülni a babájukat, valamint utána gondoskodni róla.

A kép forrása: Pexels-stockfotók

– Szóval akkor semmiféle felkészítés nem volt a kórházban arra, hogyan lásd el a kisbabádat, és arra sem, hogy császármetszés után hogyan épülj fel te magad?

– Volt és mégsem. Szóltak nekünk, kismamáknak, hogy hamarosan jönnek majd hozzánk. Az anyakönyvvezető, egy szakember, aki a császárheggel kapcsolatban ad felvilágosítást, egy másik szakember, aki a szülés utáni felépülésről beszél majd, valamint egy negyedik, aki a szülés utáni depresszióról tart előadást. Plusz egy fotós, aki a babákról szeretné elkészíteni az első képet. Ez elsőre jól hangzott, de a szervezés miatt dugába dőlt az egész. Mind az öt ember egy időben jött, egy helyiségben mondták el egyszerre a mondandójukat úgy, hogy én és még egy anyuka csak körülbelül az első 15 másodpercet hallottuk, mert utána jött egy nővér, és közölte, hogy a babáinkat most azonnal át kell vinnünk oltásra. A többiek pedig végül azért nem hallották végig az előadásokat, mert vizsgálatokra vitték őket pont ebben az időpontban. Megkérdeztük, hogy nem lehetne-e várni az előadásokkal, míg visszaérünk, de azt mondták, az előadók megadott időre jöttek, megadott ideig tudnak maradni. Úgyhogy lényegében semmi értelme nem volt az egésznek. És ez sem az ápolók vagy az előadók hibája volt, hanem a szervezésé. Egyszerűen, akik megszervezték a dolgokat, nem figyeltek oda arra, hogy a kórházi vizsgálataink ne csússzanak egybe az előadásokkal, ahogyan arra sem, hogy az előadások egymás után legyenek, ne egy időpontban.

– Úgy tudom, azóta kiderült számodra, nem csak te érezted úgy, hogy magadra hagytak…

– Igen. A közösségi oldalon több anyuka leírta, hogy ugyanezeket a problémákat tapasztalta a saját szülésekor, és ugyanúgy érzett, mint én. Olyan alapdolgokat nem mutattak és tanítottak meg nekik, hogy hogyan kell pelenkázni. Vagy hogyan kell a köldökcsonkot ápolni. De például többgyerekes anyukáknál, akiknek eddig csak fiaik voltak, most viszont lányuk született, vagy fordítva, felmerült az a kérdés is, hogy mi különbség egy kisfiú és egy kislány ellátása között? Mert vannak különbségek abban, hogyan kell ápolni az intim területen egy fiút és egy lányt, mire kell figyelni, mik okozhatnak problémát, és hasonlók.

Egyetlen negatív kommentet kaptam a témában. Egy hölgy azt írta, hogy nem tudja, mit várok az egészségügyi dolgozóktól. Kétségbe vonta az anyai ösztöneimet, és felhozta, hogy ha meg akarom tanulni a babámról való gondoskodást, akkor léteznek képzések a környéken, ahol lakom, sőt online képzések is. Igen ám, de azok fizetősek. És ha ki is tudnám fizetni ezeket esetleg, akkor is, megint csak olyasmiért fizetnék, aminek az alapellátás részének kéne lennie a tb-mért cserébe.

– Mi az a három dolog, amin szerinted a legsürgősebben változtatni kéne az egészségügyben a terhesség és szülés alatti, valamint a szülés utáni dolgokban?

– Az első, amit mondanék, a legalapabb dolog szerintem: a kommunikáció és a türelem. A kismamák, frissen szült anyukák hormonjai amúgy is felborulnak, aggódnak a gyermekük miatt, a szülés miatt, minden miatt, van, aki érzékenyebb ebben az időszakban, de ez teljesen normális. És ezt a szakembereknek, a védőnőtől az orvosokon át a nővérekig mindenkinek figyelembe kéne vennie. Jó lenne, ha nem kezelnék félvállról a kismamákat, megadnák az alapvető tiszteletet nekik, mindenről rendesen tájékoztatnák őket, hiszen a saját és a babájuk testéről, egészségéről, életéről van szó.

A második a higiénia, ami egyébként most már kicsit jobbnak tűnik, de azért még mindig akadnak hiányosságok. Az adott kórházban, ahol szültem, például császárosként nagyon rossz volt, hogy a vécén nem volt kapaszkodó, aminek a segítségével könnyebben és fájdalommentesebben felállhat az ember. Nem volt meleg víz a zuhanyzóban, és úgy volt kialakítva, hogy kifolyt a víz. Légkondi a mi szobánkban volt, de csak nappal ment, este pedig a hat ablakból csak egyet lehetett kinyitni, a többi be volt zárva, és a nővérek nem tudták, hol a kulcs. Egy ötágyas szobában voltam, szóval öten voltunk összezsúfolva egy levegőtlen helyiségben, plusz a babák. De mi még szerencsések voltunk, mert tudom, hogy volt olyan szoba, ahol egyáltalán nem volt légkondi sem.

A harmadik, hogy nagyon át kéne szervezni a védőnői szolgálatot. És nemcsak a kismamák és a babák miatt, hanem a védőnők miatt is. Én semmiért nem hibáztatom őket, mert érthető, hogy fáradtak, túl vannak terhelve, és szükségük lenne pihenésre. Épp ezért több védőnő kéne egy kerületbe, de jelenleg nemhogy kerületenként nincs egy, hanem egyetlen védőnő több kerületet visz egyszerre.

Említhetek még egy fontos dolgot?

– Persze, nyugodtan mondd csak!

– A gyakorlat. Az embernek hiába mondják el elméletben nagyjából, hogy mit hogyan csináljon, hiába olvas erről könyveket, néz a YouTube-on videókat, akkor sem biztos, hogy gyakorlatban képes lesz majd végrehajtani a dolgokat, ha rendesen odafigyelt és utánanézett.

– Ez olyan, mintha valaki elmondaná neked a KRESZ-t, és hogy hogyan kell vezetni, aztán mindenféle gyakorlás nélkül beültetne egy autóba, hogy mehetsz, ég veled?

– Pontosan. Szükség lenne rá, hogy az első karba vételnél, az első szoptatásnál, pelenkázásnál és egyéb első dolgoknál ott legyen egy nővér vagy bármilyen szakember az első babás anyukák mellett, hogy ténylegesen, a gyakorlatban megmutassa, mit hogyan kell jól csinálni. És jó lenne, ha az ingyenes, tb-alapú szülésfelkészítő tanfolyamból is indulna elég, hogy mindenki időben, még a szülése előtt bejuthasson rá.

– Van esetleg még valami, amit elmondanál nekünk?

– Csak megismételném, hogy nem azért adtam ezt az interjút, hogy bárkit is leszóljak, kellemetlen helyzetbe hozzak. Egyszerűen csak úgy vélem, hogy a tb-nkért cserébe teljes körű ellátást, kellene kapnunk. És azt remélem, hogy esetleg az interjú eljut olyan emberekhez, akik döntéshelyzetben vannak, és pozitív irányban változtathatnak a helyzeten, megszüntethetik a jelenlegi hiányosságokat.

– Nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk a tapasztalataidat, gondolataidat és érzéseidet. – Én is köszönöm az interjút, és hogy meghallgattál.

– Én is köszönöm az interjút, és hogy meghallgattál.