Beszélgetés egy ecsetidomítóval

Mikor arra kértem László Mayát, hogy meséljen magáról azoknak, akik még nem ismerik, úgy gondoltam, a bemutatkozása alapján írok majd egy bevezető szöveget az interjúhoz. Aztán elolvastam Maya önjellemzését, és rájöttem, hogy érdekesebben nem is mutathatnám be őt, mint a saját szavaival. Szóval, ki is László Maya? 30 éves, nő, ecsetidomító és javíthatatlan álmodozó. Szőke (ez szerinte sok mindent megmagyaráz), és a vele egy mondatban leggyakrabban emlegetett jelzők: hangyás, könyvmoly, konyhatündér, dumaláda és energiabomba. De tud ám komoly is lenni!

Mikor kezdett érdekelni a rajzolás, illusztrálás? Kezdetben hobbyként tekintettél rá vagy pedig mindig is ezzel akartál hivatásszerűen foglalkozni?

Egészen apró gyerek voltam, amikor beleszerettem a rajzba, és kisiskolás, amikor először meg tudtam fogalmazni: én is részt akarok venni a könyvek létrehozásában a magam módján. Onnan már többé-kevésbé tudatosan erre törekedtem. A hivatás jó szó, igen, körülbelül annak tekintem, nem csak munka. Tulajdonképpen ez egy életforma is, de erről a párom tudna mesélni.

Van, aki a szobája mélyén tud csak alkotni, akad, aki kiül egy parkba vagy beül egy kávézóba. Te hol és hogyan szoktál rajzolni? Van valami különös szokásod ezzel kapcsolatban?

Nincsen semmi extra szokásom és igényem, a kanapén törökülésben, a térdemen egy rajztáblával éppen olyan jól el tudok lenni, mintha saját stúdióban dolgozhatnék. Még egy rendes rajzasztalom sincs, bár azt azért szeretnék idővel. Tényleg, ha jól vagyok, akkor bárhol képes vagyok dolgozni. Ha meg nem, akkor úgyis mindegy, mert ha megfeszülök, akkor sem megy. A kávé viszont kell, az szériatartozék.

Régebben tankönyveket illusztráltál. Mennyiben volt más az, mint mesekönyveket, könyveket illusztrálni?

Tankönyveknél elsősorban egységes kinézetre kellett törekedni, és mivel javarészt természetismeret, biológia, földrajz témakörben dolgoztam, fontos volt a valósághű ábrázolás. Persze ott is ki tudtam élni magam, hiszen talán az egyik legnehezebb műfaj az, ha élő és létező alanyokat kell hitelesen megörökíteni. De ott nem alkothattam saját világokat, az a pár történelem és olvasókönyv erre nem adott lehetőséget. Egyszerűen nem arra volt kihegyezve. A mesekönyvekben pont az vonzott mindig, hogy az író a "tervező", aki mérnöki pontossággal kigondol valamit, és a rajzoló formákba és színekbe önti ezt az álmot. Teremtés, születéstörténet a javából. Néha pont olyan nehéz is, mint egy szülés. Amikor kiadom a kész könyvet a kezem közül, annak az érzésnek nincsen párja. 

Az egyik oldaladon nagyon sok rajz van épületekről, autókról, sőt, még motorokról és hajókról is. Ezek olyan férfias témának tűnnek; hogyan jött az ötlet, hogy ilyesmikről készíts rajzokat?

Férfias témák? Tényleg? Ezen most elgondolkodtam. Mindig is vonzódtam a gépekhez, nagypapámat addig nyúztam, amíg megtanított traktort vezetni, és ha valami nagy, ne adj isten, rozsdás gépszörnyeteget látok valahol, akkor minimum megállok és megcsodálom, legtöbbször le is fotózom, vagy lerajzolom ott helyben, ha alkalmas az idő. Nekem nem tűnt fel, hogy egy nőnemű egyedtől ez fura viselkedés, mert az ismerőseim éppen ilyen hangyásak, mint én.

Azt hiszem, ebből a szempontból sosem voltam "tipikus lány", sok matchboxom volt, nem nagyon babáztam, és inkább mentem bunkert építeni és háborúsat játszani a fiúkkal. Imádom a gépeket, a kipufogófüstöt, a gyorsaságot, évekig jártam lőni, a szép késeket is szeretem. A gépek iránti vonzalom valószínűleg életem végéig megmarad. Ami pedig másnak csak egy omladozó épület, kilátszó a téglákkal, gerendákkal, esetleg rozsdás, törött vagy csak szimplán régi, az számomra gyönyörű. Főleg, ha a természet már elkezdte visszavenni, ami az övé. Ilyen témáknak képtelen vagyok ellenállni. 

Az ötlet egyébként onnan jött, hogy nem tudok szépen fotózni. Gondoltam, ha a gép 

nem úgy örökíti meg, ahogyan én azt szeretném, akkor majd lerajzolom.

Ha nem kötött témában kell dolgoznod, akkor mi az, amit a képeiddel át akarsz adni az embereknek? A szépség élvezete, elgondolkoztatás, érzelmekre való hatás?

Hű, nekem nincsenek ilyen nagy szavaim. Vagy az is lehet, hogy csak rémesen önző vagyok. Semmi ilyesmit. Csak meg akarom mutatni, hogy én hogyan látok dolgokat. A világ lenyomatát a szememen és kezemen keresztül. Mert nem árt néha a dolgokat más szemszögből nézni, és azért az enyém nem pont átlagos, főleg ha a tollrajzaimat vesszük alapul. Ha valaki még el is gondolkozik közben, és hatással van rá a képem, az már a tejszínhab kategória, és nagyon örülök neki. De nem erre hajtok, nem emiatt csinálom.

Oké, talán mégis van valami: célom olyan dolgokban megmutatni a szépet, amiket az átlagember meg sem néz, észre sem vesz, simán elmegy mellette, vagy húzza rá a száját.

Ha öt szóval jellemezned kéne a stílusodat, művészetedet, mi lenne az az öt szó?

Erre azok tudnának válaszolni, akik szeretik a képeimet. Sosem önelemeztem még, attól tartok befordulnék tőle.

Legutóbbi munkád a Süsü, a sárkány illusztrálása volt. Milyen érzés volt egy ilyen híres mesén dolgozni?

Izgalmas, és kicsit ijesztő is. Úgy kellett magamat is belecsempésznem a rajzokba, hogy közben megmaradjon az egyértelmű párhuzam a bábfilm és az én képeim között. A film alapján, filmes képkivágásokkal dolgoztam. És végig nagyon féltem, hogy milyen fogadtatása lesz.

Mi az, amit meg kellett tartanod az eredeti mese stílusából, és mi az, amit a saját stílusodból vittél bele az illusztrációkba?

Süsü figuráját egyértelműen meg kellett tartanom, és a Kiadó kérése az volt, hogy ahol csak lehet, a bábokat vegyem alapul. Az én feladatom volt életet lehelni beléjük, meg kellett tanítanom grimaszolni a Királyfit és szendén nézni a Sárkánylányt. Jó móka volt, és bár sokszor nagy volt a stressz, így utólag visszagondolva minden perce élményszámba ment.

Ebbe a munkába olyan nagyon sok "mayát" nem tudtam becsempészni, és a Süsüke, a Sárkánygyerek új illusztrációja is az eredeti Süsü filmhez nyúlik vissza. Viszont annál több lesz belőlem abban a könyvben, amin most dolgozom, Kozári Dorka Marcsi meséi című mesekönyvében. Itt már én teremtek világot, és borzasztóan élvezem.

Másnak általában a rajzolás hobby, de neked a munkád is egyben. Van valami egyéb hobbyd, ami csak és kizárólag hobby?

Ha tehetem, sokat olvasok. Valamint olajjal és akrillal is festek, ezekhez viszont olyan ritkán jutok hozzá, hogy hobby kategória.  Ja, és amit a legjobban szeretek: rendőrségnek fantomképeket rajzolni.

A rendőrségnek is rajzolsz fantomképeket? Hűha! Ez hogy jött?

Ez egy véletlenen múlt. Vannak ott dolgozó ismerőseim, így amikor felmerült, hogy valakire szükség lenne, aki gyorsan rajzol, általában elérhető és jól tud portrézni, eszükbe jutottam. Felhívtak, és igent mondtam.

Hallhattunk már olyan esetről esetleg, amihez a te fantomképedet használták fel a rendőrségen?

A kérdésedre azért nem tudok válaszolni, mert magával az esettel nekem sosem kell foglalkoznom. Szemtanúkkal dolgozom csak, a nyomozóktól pedig minek kérdezzek részleteket, ha azokkal szükségtelen tisztában lennem. A jó fantomkép elkészítéséhez ezeknek nincs köze, meg amúgy sem kell mindig mindent tudni. Azért a visszhangok alapján úgy tűnik, jól csinálom.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Szeretnék sok szép könyvet rajzolni. Eddig akvarellel illusztráltam, de van még egy halom olyan technika, amit kedvelek, és szívesen bővíteném vele a könyves repertoárt. Szeretnék külföldi kiadóknak is dolgozni. Pasztellezni is szeretnék megtanulni végre...

És talán valamikor még az írásba is belekóstolok, ki tudja.

Van esetleg valami tanácsod azoknak a fiataloknak, akik illusztrátorok szeretnének majd lenni?

Ne legyenek. Válasszanak valami olyan szakmát, amivel hamar sikeresek lesznek, és sok pénzt keresnek. Ha mégis ezt az utat választják, akkor viszont kössék fel az alsóneműt alaposan, mert nagyon erős most a kortárs meseillusztráció, rengeteg zseniális és egyedi művész rajzol jobbnál jobb könyveket. Az új generációnak elvileg őket kellene felülmúlni. Nem merem azt mondani, hogy "minket". Ehhez a műfajhoz rengeteg kitartás, energia, elhivatottság, türelem és alázat kell.

Köszönöm szépen az interjút!