2013. november 24., vasárnap

Slash, szerelem, művészet



Ayase blogjára sok-sok évvel ezelőtt találtam rá, és azóta is hű olvasója és rajongója vagyok minden történetének, főleg a Daniell című regénysorozatának. Számomra ő az egyik legjobb slasher az interneten, ezért úgy gondoltam, mindenképpen be kell mutatnom nektek.

Írj, kérlek, néhány mondatot magadról azoknak, akik még nem ismernek!

Nem tudom, mit mondhatnék magamról, nincsen bennem semmi érdekes vagy különleges, amiről beszélni lehetne. Egy teljesen átlagos, felnőtt nő vagyok, még ha sokan ezt vitatnák is. A korom miatt rendre hitetlenkednek. A legjobb barátom anyukája például a mai napig nem hiszi el, hogy én írtam a saját könyveimet, szerinte csak letöltöttem őket a netről, hiszen ott annyi mindent találni manapság... Én pedig nem nézek ki írónak.

Mióta írsz, és mióta írsz slash-eket? Miért pont a slash-ek érdekelnek? Mi fogott meg annyira ebben a témában?

Régóta. Többször próbáltam már utánaszámolni, pontosan mikor kezdtem ebben a témában írni, de tizenkét éve biztos csinálom. Olyan soknak tűnik nekem...  Daniell volt az első ilyen témájú írásom, azóta képtelen voltam abbahagyni. A miért, az még egy ennél is nehezebb kérdés. Nem tudom! Szeretem a szerelmet, szép.  Papíron, ha lehet, még annál is szebb. A yaoinak vagy akár a slash-nek vajmi kevés köze van a valós homoszexualitáshoz. Nagyon sokszor előfordul – akár klisének is nevezhetném –, hogy ezekben a történetekben az egyik szereplő tökéletesen heteroszexuális, ennek ellenére beleszeret egy másik férfiba, és bár énje egy része ellenkezik ez ellen, a vonzódás, a vágy, az a valami, ami felébredt benne, olyan erős, hogy képtelen neki ellenállni. Itt jön a képbe az én szerelem-szeretetem, mert milyen romantikus az, hogy a szerelem mindent legyőz!
 
A mai világban a homoszexualitás témája elég kényes, mégis egy slash regénnyel „futottál be”. Minek köszönhető ez szerinted? Miért szerették meg annyian Daniellt?

Tudom, hogy sokan olvassák és szeretik Danyt, de soha nem értettem, miért. Fogalmam sincs, mit tud Daniell, csak arra tudok hagyatkozni, amit az olvasók megosztanak velem. Ahhoz lehet köze, hogy Ryu szemén keresztül látjuk a történetet. Ő pedig nem tolakodó, nem erőszakos, ő csak egy ember, aki szerelmes lett, és meg is éli annak minden völgyét és bukkanóját. Szenved, az olvasó pedig végigasszisztálja, és ettől szerethetővé válik. Nem akarok túl nagy szavakat használni, de azt hiszem, a viszonzatlan szerelem az, amit ilyen-olyan módon, ha még csak picikét is, de mindenkinek "van szerencséje" megtapasztalni, talán így könnyebb Ryu szemével nézni a világot, és ennek fényében lehet, hogy kicsit el is sikkadnak a nemek. Arról nem is szólva, hogy a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Ha valami titkos, kicsit tabu, kicsit más... az vonzza az embert, engem legalábbis.

A Daniell című regényedben vannak romantikus, vicces, szomorú, megrázó részek is, ezernyi érzést vagy képes kiváltani mind a karakterekből, mind az olvasókból. Az adott fejezet éppen aktuális hangulata visszatükrözi a saját hangulatodat? Vagy épp fordítva, a fejezet van kihatással rád?

Érdekes, de a saját hangulatom szinte soha nem befolyásolja az fejezeteket. Szeretek belemerülni egy olyan világba, ahol minden az én irányításom alatt áll és nincsenek váratlan tényezők, csak akkor, ha én akarom őket. Egy olyan alkalom volt, amikor konkrétan a saját dühömet öntöttem bele egy monológba. Most, amikor költözött az oldal, kénytelen-kelletlen újraolvastam a fejezetet, és sokadszor is ugyanolyan rosszul esett. Talán azért is maradt meg ennyire karakteresen ez az egy alkalom, mert ez egyáltalán nem jellemző rám. Inkább menekülök. Ha jön valami váratlan, ami elől legszívesebben elbújnék, inkább kinyitok egy dokumentumot és írok.

Nagyon egyedi stílusod van és a történeteid nyelvezete is egyedi. Mi az, amit még egyedinek mondanál a történeteidben?

Mindig zavarba jövök, ha ilyesmit hallok. Köszönöm. Nem tudom mennyire és miben egyediek. Ez nem álszerénység részemről, valahogy nem tudom magamat külső szemmel nézni. Én csak leírom, ami eszembe jut, nem gondolkozom rajta, mitől lehetne más.
 
Daniell vagy Ryu személyiségével, érzéseivel, gondolataival tudsz jobban azonosulni?

Ryu bőrébe könnyebben bújok, de Daniellel jobban hasonlítunk egymásra. Bár Danynek igyekeztem olyan dolgokat is adni, ami belőlem igencsak hiányzik, ezzel kicsit kiegyengetve az egyébként zűrös személyiségét, szerethetőbbé, érthetőbbé téve őt magát, de vele nehezen boldogulok. Nem véletlenül nem merészkedtem még odáig, hogy akár csak egy-egy rövid szösszenet idejére is a fejébe másszak. Ryuvel viszont könnyű. Nem tudom, másoknál, akik több történetet visznek párhuzamosan, hogy működik, de nekem hangulat kell egy-egy sztorihoz. Nem mindig van kedvem egy bizonyos karakterhez, könyvhöz, sokszor, ha nincs meg az érzés, inkább nem kezdek bele. De Ryu nem ilyen. Őt akkor is könnyedén elő tudom venni a fejemből, ha fáradt, álmos, rosszkedvű, lehangolt vagy vidám vagyok, pörgök, esetleg épp lustálkodni van kedvem. Ryu bőrében érzem magam a legfelszabadultabban, bár én soha nem voltam és nem is leszek olyan, mint ő. Lehet, hogy pont ezért.

Sokan azt találgatják, a slash írók többsége miért lány/nő. Mit gondolsz, mi ennek az oka?

Ez egy női műfaj. Semmi köze a valós homoszexualitáshoz, ezek romantikus szerelmi történetek, kicsit túlidealizáltak, kicsit sziruposak, amiben viszont a férfiak nem jeleskednek. Ezeket a sztorikat nők írják nőknek.

Volt nagyon negatív és nagyon pozitív élményed a slash írással kapcsolatban?

Negatív – eddig – még nem igazán. Soha nem rettegtem, hogy valaki rájön, pedig nem csinálok belőle titkot. Kritikának kikiáltott ledorongolást sem kaptam még sem levélben, sem élőszóban. Negatív behatásokról nemigen tudok beszámolni, pedig most töröm nagyon a fejem. Pozitív rengeteg van. Órákig sorolhatnám, mit kaptam ezektől a történetektől. Barátokat, élményeket, emlékeket. Az egyik ilyen kedvencem az első fórumtalálkozó. Nagyon nehezen oldódom fel olyan emberek között, akiket nem ismerek, nehezen teszek meg első lépéseket. Amikor közel száz éve – na, jó, annyi talán nem volt – mondjuk úgy, közkívánatra megszerveztük az első fórumtalálkozót, ültünk az asztalnál és mindenki egyenként bemutatkozott. Aztán felálltam én, elhadartam a nevem és egy asztalnyi, nekem akkor vadidegen ember megtapsolt. Hihetetlen élmény volt.
 
Mi a véleményed, a slash írók vállán nagyobb a felelősség, mint egy hetero szerelmi történet írójáén?

Nem hiszem, hogy nagyobb lenne. Ahogy már mondtam, szerintem a slash-nek/yaoinak elég kevés köze van a valós élethez, és ha ezzel tisztában van az olvasó is, akkor nincs semmi baj. Sokszor fordult meg a fejemben, hogy ha valaki úgy olvassa ezeket a történeteket, hogy ennek nincs tudatában, az kellemetlenül félreviheti a dolgokat. Ez ugyanúgy a fikció kategória, mint a vámpírmesék vagy egyéb fantasy sztorik. Heteroszexuális nőként vajmi keveset tudhatok arról, hogy működik egy kapcsolat két férfi között, ha mégis ráhibázom, akkor az kizárólag a véletlen műve vagy csak női megérzés.

Van valamilyen szokásod, babonád az írással kapcsolatban? Pl. csak a szobádban tudsz írni, csak kávézóban írsz, csak tollal, csak gépen, csak akkor, ha van melletted egy bögre tea stb.

Írtam én már mindenhol. A szobám négy fala között, gyorsétteremben – az egyik kedvenc fejezetem is ott született –, vonaton, utcán, kórházban, vízparton. A hely nem számít. De szeretem, ha kattognak a betűk. Nem tudok olyan billentyűzettel írni, aminek nincsen hangja. Amikor még nem laptopon, hanem asztali gépen írtam, úgy vásároltam hozzá billentyűzetet – amire elég sűrűn szükségem volt, mert villámgyorsan fogyasztottam el őket –, hogy rátettem az ujjaimat az alapsorra és megkattogtattam, hogyan szól. Mint amikor valaki megpengeti a kiszemelt gitárt. Vakon gépelek, tíz ujjal, így ha írok, akkor csak úgy ropognak a szavak a kezem alatt, ettől a hangtól jókedvem lesz.
 
Mit szól a közvetlen környezeted (családod, barátaid) a regényeidhez?

Itt sem tudok negatív történésekről beszámolni. A barátaim szeretik, amit csinálok, sőt a hozzám legközelebb álló személyeket is ennek köszönhetem.
A családom egyes tagjai olvasták, mások nem, de rosszat még senki nem mondott rá. Lehet, hogy félnek tőlem?

Slash íróként mi a véleményed úgy általában a szerelemről és a melegek közötti szerelemről?

Remélem a véleményem minden egyes történetemben ott van. Minden embernek joga van szeretni. Nem hiszem, hogy bárkinek lenne beleszólása abba, ki, mikor, kibe szeret bele. Pontosan ezért az én véleményem az, hogy mindenki úgy alakítsa az életét, ahogyan a szíve diktálja. 

És a melegházasságról, melegek gyerekvállalásáról?

Aki úgy érzi, hogy az élete gazdagodna, ha apa vagy anya lehetne, annak lehetőséget kellene adni a gyermekvállalásra. Nem hiszem, hogy számít a szülők neme. Férfi-nő, két nő vagy két férfi, szerintem ebben az esetben teljesen mindegy, legalábbis annak kellene lennie. Úgy gondolom, ha "normális" felosztásban, apa-anya nevel fel egy gyereket, az még semmire nem garancia. Sem a békés gyerekkorra, sem a nyugodt környezetre, sem a biztos háttérre vagy az értékekre. A gyerekeknek még nincsenek előítéleteik. Azokat fogják szeretni, akik szeretik őket, azok lesznek a szüleik, akik felnevelik őket.

Van kedvenc slashered vagy slash regényed?

Yaoi rajongó vagyok és a manga inkább az én terepem, abból millió és egyet fel tudnék sorolni, de vitathatatlanul az első számú még mindig – és akik ismernek, szerintem kórusban is zenghetik – Kodaka Kazuma Kizuna című mangája.

Mit gondolsz, elfogadottak lehetnek a slash regények a közeljövőben a nyomtatott könyvpiacon is, vagy a net marad a színtere ezeknek a regényeknek?

Ez társadalomfüggő. Amíg a jelenlegi hozzáállás nem változik, addig a könyvkiadás helyzete is ilyen marad, akkor pedig marad a világháló, ott eddig is volt és lesz hely.

Reméljük, hogy a hozzáállás mihamarabb a jó irányba fog változni, mert te és még jó pár slasher megérdemelné, hogy a műveik ott legyenek a könyvesboltok polcain. Köszönöm szépen, hogy rám szántad az idődet!

(Szerk. megjegyzés: A képeken látható borítók nem hivatalos kiadásokhoz kapcsolódnak.)

2013. november 17., vasárnap

Az írás az én menedékem


Andrew Lucas McIlroy már egészen kiskorától kezdve írogatott történeteket, emellett pedig érdekelte a rajzolás is. Grafikusi szakot végzett, és a filmezés felé is sokáig kacsintgatott, végül ezek helyett mégis az írást választotta szakmájának. Nagyközönség előtt elsőként a 2012-es Aranymosás pályázaton mutatkozott be, és ennek köszönhető, hogy nemsokára megjelenik első regénye, az Árnyból az angyal.

Ahogy említetted, az Aranymosás által ismerhettek meg téged az olvasók. Milyen élmény volt ez a pályázat?

Stresszes és izgalmas is, különösen a legvégén. Nagyjából a közepéig az esélytelenek nyugalmával lubickoltam a folyóban, ahonnan végül mégis kimostak mint aranyrögöt (vagy legalábbis remélem, hogy nem lesz pirit belőlem...). Ez az időszak az első pozitív lektori véleményig tartott. Ezután beindultak az események, és nagyon izgultam. Bár haladtam előre, újabb és újabb lépéseket tettem a kiadás felé, még mindig nem hittem el, hogy sikerülhet. Még akkor sem, mikor a kiadóvezető is rábólintott a regényemre. Talán még most sem hiszem el.

De ezután következett még csak a java, hiszen a nyomdáig még sok munka várt rád. Hogyan élted meg a szerkesztést?

Nagyon tartottam a szerkesztéstől, mert egészen idáig teljesen egyedül dolgoztam a regényeimen. A pályázat kapcsán kaptam egy ingyen helyet az Írósuliban, ahol sokat tanultam, és szerkesztettük is egymás műveit gyakorlásként, ám én valahogyan mégsem tudtam letérni a megszokott, magányos útról. Nincsenek bétáim, visszajelzéseket sem szoktam kapni, legfeljebb nagyon ritkán. A szerkesztéssel kapcsolatban féltem, hogy elveszik a stílusom, esetleg csonkul a történet, változtatnom kell valamin, ami nagyon a szívemhez nőtt. Szerencsére olyan szerkesztőt kaptam, aki maximálisan tiszteletben tartja az író munkáját, mindezt úgy, hogy igyekszik a lehető legjobbat kihozni a kéziratból. Azt hiszem, én is hűséges tanítvány voltam, szinte alig akadt olyan dolog, amit ne javítottam volna át szó nélkül, Anita útmutatását követve. Úgy érzem, hogy nagyon jól össze tudtunk dolgozni, és remélem, hogy a végeredmény is jó lett.
 
A borítód már elkészült? Vagy az még hátravan a megjelenésig?

Hát ez nehéz ügy volt. Elkészítettem 15 rajzot illusztrációnak, amire szerződést kaptam, és leadtam őket határidőre. Aztán csináltam borítót is, ami szintén tetszett Katona Ildinek (szerk. megj.: a Könyvmolyképző Kiadó vezetője), viszont azt mondta, hogy van egy kis bökkenő. Egészen pontosan az, hogy a két stílus nem alkot kerek egészet. Végül megkérdeztük az olvasókat, és nekik tetszett a borító és a belső rajzok is, ezért úgy döntöttünk, nem probléma, ha a fedőlap és a könyvben lévő képek stílusa eltérő.

Mesélj egy kicsit a regényedről az olvasóknak! Mire számíthatnak, ha a kezükbe veszik a könyvedet?

Azt hiszem, hogy ez a regény kicsit más lesz, mint az eddigi Vörös Pöttyös könyvek. Inkább kalandos, misztikus történetnek mondanám, mint romantikusnak. A regény egy alternatív 19. században játszódik, egyszerre léteznek benne technikai vívmányok és varázslat. A világ társadalmi berendezkedését tekintve megrekedt a középkor tájékán, mert rendkívül erős és kegyetlen, egyházi hatalom uralja Európát. A regény főszereplője egy tízéves fiú, Cailie Jacobs, aki különleges képessége, illetve a körülötte történő fura események miatt az inkvizíció elé kerül. Cailie egyetlen nap alatt elveszít mindent, a családját, az otthonát, és idegen vándorok veszik pártfogásukba. A furcsa csapat igencsak különös alakokból áll: egy szélhámos kereskedő, egy tolvajlány, egy semmirekellő vándor énekmondó, egy boszorkány és egy elf fiú, aki holdtöltekor nagyon különösen viselkedik. A csapat hosszú és kalandos utat jár be, eközben egy ősi ereklye nyomára bukkannak, melynek úgy tűnik, valami köze van a kis Cailie-hez. Tudják, hogy a világukra szörnyű homály borult a régmúltban, és talán rálelhetnek a kulcsra, hogy fordítsanak az emberiség sorsán.
 
Mikor és hogyan kezdted el írni ezt a történetet, és milyen volt az írás folyamata?

Ennek a történetnek nagyon érdekes háttere van, és kapcsolódik a másik szenvedélyemhez, a filmezéshez. 2003-2004 környékén egy kisebb fantasy rajongó csapat elhatározta, hogy elkészít egy egész estés filmet, amelynek én írtam a forgatókönyvét. A mostani regény története ebből született, de egy teljesen új világot kreáltam hozzá, a sztori bonyolultabb, összetettebb lett, és a szereplők is sokat változtak, nevet, személyiséget és motivációkat kaptak. Összességében a forgatókönyv annyit változott, hogy nem is tudom, a régi csapatból ráismerne-e valaki.
Talán külön érdekesség, hogy én is játszottam volna ebben a filmben, méghozzá a főszereplőt, Cailie-t, bár akkor még neve sem volt a karakternek.
Az írás folyamata kicsit megtört, mikor elvállaltam közben egy bérírást. A Crossholder zenekar vezetője kért fel egy közös munkára. Amikor azzal a történettel végeztünk, újból visszatértem az Árnyból az angyalhoz.
Ettől függetlenül úgy érzem, nem voltak különösebb fennakadások a kézirat születése közben, ha már megvan a fejemben az egész történet, és úgy látom magam előtt, mint egy filmet, akkor nincs probléma.
 
Fantasyírónak tartod magad, vagy más zsánerek is érdekelnek?

Régebben próbálkoztam sci-fi novellákkal, és van egy hosszabb történetem, amit szintén sci-finek hittem nagyon sokáig. Azóta rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én műfajom. Nem érdekelnek a technikai dolgok, és ami nem érdekel, az olyan távol áll tőlem, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Most már tudom, hogy a fantasy zsáner az, ami igazán közel áll hozzám. Ettől függetlenül a későbbiekben tervezek komolyabb hangvételű írásokat is, melyek leginkább a szépirodalom kategóriába sorolhatók. Félreértés ne essék, a fantasy műfajban is lehet komoly dolgokat írni, komoly mondanivalót átadni az olvasónak, csak épp az általam tervezett regényekben már nem lesz helye a misztikumnak. Viszont úgy érzem, hogy ezekhez a történetekhez még érnem kell.
 
Miért írsz, mit ad számodra az írás?

Nagyon sok oka van annak, hogy írok. Már egészen a kezdetektől fogva erős vágy élt bennem az iránt, hogy történeteket mesélhessek. Azt hiszem, az a fajta vagyok, akinek leginkább maga a sztori a fontos egy-egy regény megírásakor. Már akkor is történeteket találtam ki, amikor még írni sem tudtam, aztán később ez a kitalált világ lett a menedékhelyem. Annyira magányos voltam, és annyira kiszürkült körülöttem a valóság, hogy csak egy kitalált világban lehettem önmagam. Azt hiszem, ez az időszak segített hozzá, hogy nagyon erős belső hang alakuljon ki bennem, ami az írás során a jól sikerült párbeszédeimben mutatkozik meg. Sehogy máshogy nem tudtam átadni a gondolataimat, csak az írásaimon keresztül, ez tulajdonképpen még mostanság is így van. Ezen kívül azért is írok, mert reménykedem benne, hogy egy kicsit a magam képére formálhatom a világot szavak által. Nem tervezek világmegváltás minden regényemmel, de fontos nekem, hogy az írásaimnak legyen mondanivalója is.

Mi lesz a következő regény, amit kiadásra írsz majd?

Egy olyan történet, amibe tizenhat évesen kezdtem bele, és emiatt alaposan át kell javítanom, ha azt szeretném, hogy megüsse a kiadó mércéjét. Ez az a bizonyos sci-finek gondolt regény, amiről azóta már tudom, hogy valójában space fantasy. A történet főszereplője Amy, egy tizenéves, földi lány, akit az emberiség pusztulása után egy idegen faj hoz létre laboratóriumi körülmények között. A regény hangulatát leginkább a Felhőatlaszhoz tudnám hasonlítani, itt is fontos szerepet kap a szereplők életeken átívelő kapcsolata és fejlődése. Régi mítoszok, bibliai történetek kapnak új értelmezést ebben a regényben.

Nagyon érdekesen hangzik, reméljük, hogy ezt a regényedet is minél előbb olvashatjuk! Köszönöm szépen, hogy válaszoltál a kérdéseimre!

Én köszönöm az interjút!

2013. november 3., vasárnap

Magyar vándorok - Skócia



Szabó Enikő Evelin 4 hónapot élt kint Skóciában. A vele készített interjúban többek között arról is mesél nekünk, milyen Skócia, miben hasonlít és különbözik Magyarországtól, és milyenek az ott élő emberek.

Hogyan kerültél ki Skóciába?

2 évig tervezgettem a külföldi munkavállalást. Másfél évig próbálkoztam az EVS szolgálaton keresztül a külföldre jutással (önkénteskedni szerettem volna), de sajnos nem jártam sikerrel. Folyamatosan nézegettem újságban, interneten a külföldi munkahirdetéseket, de a sok negatívumról hallva nem bíztam egyik ajánlatban sem. Végül a párom egyik ismerőse, aki jelenleg is kint dolgozik, ajánlott egy megbízható munkaközvetítőt (GMN Hungary), így velük jutottam ki.

Mindig is külföldön akartál élni, vagy csak így alakult?

Már gyermekkorom óta nagyon szeretek utazni. Szerencsére sokszor megadatott az életemben, hogy külföldi országokba látogathassak, és megmondom őszintén, hihetetlenül magával ragadott „az utazó életérzés”. 2 hétnél többet ezelőtt nem tartózkodtam külföldön, de mindig szerettem volna hosszabb időt tölteni egy idegen országban. Sosem gondoltam, hogy Skóciában kötök ki.

Milyen célok vezettek a költözésben (nyelvtanulás, ideiglenes munka, letelepedés, külföldi pár stb.)?

Első sorban a nyelvtanulás és kalandvágy vezérelt abban, hogy útnak induljak.

Milyen első benyomások értek, mikor megérkeztél?

Budapestről indultam repülővel, Edinburgh-ben szálltam le. Kedves barátaink ismerősei, akikkel egy gépen utaztam, elvittek a barátainkhoz Glasgow-ba. Ott töltöttem egy éjszakát, majd reggel indultam Glasgow-ból Invernessbe. Az eredeti terv szerint busszal mentem volna, de mivel lekéstem a csatlakozást, vonattal haladtam tovább. Igazán meglepő volt, hogy a közlekedés „nincs a véletlenre bízva”. Bárki bárhonnan el tud jutni bárhová. Skócia nagyon nemzetközi hely. Az is rögtön feltűnik az embernek, hogy nagyon-nagyon sok náció él egymás mellett. Az emberek segítőkészek, barátságosak. A fordított közlekedés viszont borzasztó! Elsőre csak fura volt, később pedig bosszantó, hogy nem tudom megszokni a bal oldali menetirányt.

Melyik környéken, városban éltél, és milyen az a hely?

Egy Strathpeffer nevű falucskában éltem, egy személyzeti szálláson. A legközelebbi város Dingwall, illetve a legközelebbi nagyváros Inverness volt. A skót fővárostól, Edinburgh-től kb. 4 óra utazás busszal. Ez egy csodaszép, számomra mesebelinek ható hely a hegyek lábánál, völgyek ölelésében. Gyönyörű kék az ég, sosem látott élénkzöld a fű, sok virág, legelő állatok, különleges építészet, gyönyörű erdők. Az embernek olyan érzése van, hogy ide még a madár is csak kikapcsolódni jár, de valójában nagy a nyüzsgés, mert a skót felföld egyik legkedveltebb turista célpontja.

A skót ételek, öltözködés teljesen más, mint amihez mi itthon hozzászokhattunk. Vannak olyan szokások, amiket te magyar szemmel először furcsálltál?

Csak olyan szokások vannak, amiket furcsálltam.
Az ételek elkészítésekor nem igazán használnak fűszereket, sót, és inkább mindent csak párolnak. Egészen eltérő a gasztronómiájuk a miénktől. Sok halat, zöldséget esznek, viszont a desszertek nagyon (néha túlzottan is) édesek. A skót nemzeti viseletet, a kockás szoknyát, mellényt és derék díszt fellépéseken, esküvőkön, nemzeti ünnepeken hordják, illetve bizonyos nagyvárosi üzletekben ebben szolgálnak ki.
Nekem nagyon fura volt, hogy a konnektor nem 2, hanem 3 lyukú, ezért a mi elektromos dolgainkhoz átalakítót kellett venni. Az ajtók is egész máshogy nyílnak, fejjel lefelé kell betenni a kulcsot a zárba, és általában befelé fordítva tudjuk kinyitni. A skót szállodákban nincsen 13-as számú szoba, mivel a skótok rendkívül babonásak. Az ablakok pedig nem nyithatók, hanem csak fel és le lehet húzni őket. Egy fordított, más világ…

Ha néhány szóval jellemezned kéne a skótokat, milyen szavakat használnál?

Életvidám, nacionalista, kényelmes.

Kicsit bővebben, milyen tapasztalataid vannak velük, milyenek ők?

Csak jó tapasztalataim vannak velük kapcsolatban és a más nemzetek képviselőivel is, akikkel együtt dolgoztam. A skótok alapjában véve szerintem nagyon szerethető emberek. Közülük, akik rendszeresen dolgoznak külföldiekkel, mondhatni türelmesek, segítőkészek.

Miben hasonlít, és miben különbözik Skócia Magyarországtól?

A két legeltérőbb dolog, amit tapasztaltam, az élethez való hozzáállás és az életszínvonal különbségei. A skót emberek sokkal magasabb életszínvonalon élnek, mint a magyarok. Ez meglátszik a vásárlási, utazási szokásokon, az utakon tapasztalt járművek minőségén. Valószínűleg ebből is adódóan elégedettség sugárzik belőlük, ami mosolyban, jókedvben, nyíltságban testesül meg.

Most már újra itthon vagy. Milyen érzésekkel érkeztél haza, hiányzik Skócia?

Először pont olyan fura volt itthon lennem, mint mikor kimentem Skóciába. Vissza kellett rázódnom a magyar hétköznapokba, a magyar valóságba. Hiányoznak a kinti barátaim, de szerencsére a technika segítségével manapság a kapcsolattartás elég jól megoldható.

A családod itthon maradt? Milyen volt távol lenni tőlük?

Az első pár hétben tapasztalt magányt, fájdalmat, bánatot nem kívánom senkinek! Nagyon nehéz volt, mert még sosem voltam ennyire sokáig, ennyire messze a családomtól. Szerencsére tudtunk skype-olni, telefonálni, chatelni. A család nagy része mellettem állt és bíztatott, hogy kibírjam és végigcsináljam. Az idő múlásával megismertem a társaságot, akik körülvettek, és ők lassan előléptek „családpótlóvá”. Enyhítették az űrt, és megmutatták, hogy kesergés helyett, hogyan tudom kiélvezni az előttem álló időt.

Nem volt honvágyad?

A szó szoros értelmében honvágyam nem volt. Megszerettem Skóciát, az ottani életet. Csak a családom és a párom hiánya hozott haza.

Szeretnél majd egyszer visszamenni Skóciába?

Mindenképpen szeretnék majd visszamenni. Dolgozni és látogatóba egyaránt, de hogy mikor azt majd a jövő alakítja.

Történt odakint veled valami vicces vagy érdekes sztori, amit elmesélnél nekünk?

A legviccesebb sztori, ami velem történt a következő:
Az első hetekben, amikor kikerültem nem volt a szobámban internet-hozzáférés, így a közelben lévő Kommunikációs Központba jártam netezni. Egyik alkalommal, miután befejeztem a netezést, elköszöntem a recepcióstól, aki egy skót fiú volt. Következőképpen zajlott a kommunikáció:
Én: By.
Fiú: See ya! (Magyarul: Viszlát!) Ez egy az egyben sziának hangzott, és ekkor még nem ismertem ezt a köszönésformát. Teljesen megdöbbentem, gondoltam, magyar a srác, csak nem szólt róla.
Én: Te magyar vagy?
Fiú: Sorry?
Én: Just I think, you are Hungary! (Mondtam az akkori angolommal…)
Fiú: Am I hungry?! Maybe?!
Szóval a magyar és az éhes szó angolul igen keverhető, ezt megtapasztaltam. Gondolom, szegény srác azt hitte, el akarom hívni, kajálni, de végül hoppon maradt.

Ez tényleg vicces és egyben aranyos történet. Köszönöm szépen, hogy megosztottad velünk az élményeidet és gondolataidat!