2014. március 27., csütörtök

Harry Potter örökké él!


Bár a Harry Potter sorozat már sok-sok éve lezárult, a történet iránti érdeklődés még mindig töretlen az olvasók körében. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a rengeteg Harry Potter fandomban íródott fanfiction, amelyek elözönlik az Internetet. Olyannyira fontos része még mindig Rowling regénye az olvasók életének, hogy virágkorát élik a Harry Potter témájú ficírói kihívások is. Ezek közül az egyik most futó a Hermione Granger Kihívás, mely meglepően sok érdeklődőt vonzott magához. Hogy miért ilyen sikeres ez a kihívás, és honnan jött maga az ötlet? Többek között erről beszélgettem a két szervezővel Ettivel és Ninellel.

Honnan jött az ötlet, hogy Harry Potteres fanfiction kihívást szervezzetek?

Etti: Én eredetileg egy Lumione kihíváson gondolkoztam, mert eléggé kevésnek találtam azt a történetmennyiséget, amit a magyar fanfom felvonultatott. Volt is szó róla, hogy másik két hölggyel közösen belevágunk egy kihívásba, aminek az egyik fele Lumione lett volna a másik pedig egy nagyon népszerű non canon páros. De végül ez az egyesülés nem jött létre, és akkor Annával úgy döntöttünk, hogy újoncként azért csak megpróbálkozunk ezzel a kihívás dologgal. Szerencsére sikerült eddig mindent úgy szerveznünk, ahogy elképzeltük, elégedettek vagyunk a munkánkkal, és reméljük, hogy a játékon résztvevő írók, és olvasók is azok.

Ninell: Én már egy ideje kezdtem kicsit kiesni a Harry Potter fandomból, amikor Etti megkeresett, hogy társulnék-e hozzá egy ilyen témájú kihívásban. Ahogy ő is mondta, ez még egy másik játék lett volna, de sajnos azt az ötletet végül nem sikerült kivitelezni. Akkor átbeszéltük ezt, és megegyeztünk, hogy nekünk még mindig lenne kedvünk megszervezni egy kihívást. Ahogy megindult a brainstorming, lassan a helyére került a téma meg a szervezéssel kapcsolatos részletek, és mire felocsúdtunk már volt is egy megtervezett Harry Potteres kihívásunk.

Hogyan találtatok egymásra? Korábban is barátok voltatok, vagy ez az ötlet hozott titeket össze?

Etti: Már ismertük egymás korábbról. Ninell az egyik nagyon megbízható bétám, nincs olyan javaslata, észrevétele, amit ne fogadnék meg. Azt hiszem, most már több mint két éve dolgozunk együtt, és nagyon jól megértjük egymást. Emellett természetesen barátok is vagyunk, és a korkülönbség sem jelentett gondot számunkra, igazán megkedveltük egymást. Idén végre személyesen is tudtunk találkozni, aminek nagyon örültem!

Ninell: Igen, már hosszabb ideje ismertük egymást, voltunk barátnők és úgymond dolgoztunk is együtt. Etti egyszer bétát keresett, én pedig jelentkeztem nála, és akkor kezdtünk megismerkedni. Egyre többet beszélgettünk, és már barátnők voltunk, mikor a kihívásba belevágtunk.  

Miért pont Hermione áll a kihívás középpontjában? Ő a kedvencetek?

Etti: Én úgy gondolom, hogy Hermione ésszerű választás volt a részünkről. Ő az egyik legnépszerűbb női karakter J. K. R. könyveiben. Olyan tulajdonságokkal ruházta fel az írónő, amivel könnyű azonosulni. Nagyon intelligens, és kortársaihoz képest sokkal érettebb. Rengeteg romantikus vonulatú történet született már vele a főszerepben, és legtöbbször idősebb partnerrel képzelik el az írók. A már említett tulajdonságainak hála, szerintem hitelesebben lehet vele alkotni, mint más női szereplőkkel. Ezért én úgy gondoltam, hogy nagyon sokrétűen fel lehet őt használni egy játék során.
Én nagyon kedvelem, bár, amikor őt próbálom megformálni, az nem könnyű feladat. Rendre kicsúszik a kezem közül a karakter, és akármennyire is igyekszem, valahogyan csak sikerül valamit beleírnom a saját személyiségemből, ami aztán katasztrofális végeredményhez szokott vezetni.

Ninell: Én az összes szereplő közül inkább néhány férfi karaktert választanék kedvencnek. Egészen pontosan a Weasley ikreket, Pitont és Lupint. A női karakterek közül viszont tényleg Hermione a nyerő, kedveltem őt a könyvekben és a filmekben is.
Tényleg szeretjük Hermionét, de a kihívásnál kicsit mások voltak a szempontok. Szerettünk volna a kulcsokkal esetleg olyan ötletekre vagy párosításokra sarkallni az írókat, amik alapvetően ritkábbak a fandomban. Hermione egyébként is kedvelt karakter, gondoljunk csak a sok snangerre és dramionéra, úgyhogy mi is őt választottuk most a főszereplőnek.

Sok kihívás van mostanság Harry Potter fandomban, miben más a tiétek, mint a többi?

Etti: Én nem sok kihíváson vettem részt eddig, talán 2-3 ilyen játékhoz volt eddig szerencsém. A szervezők, akik ezeket a játékokat kitalálják, nagyon aprólékosan kidolgozzák a kihívások témáját és menetét. De mi szerettünk volna egy kicsit elrugaszkodni a már „megszokott” sémától. A lényeg az volt, hogy összegyűjtöttük az összes pozitív és negatív tapasztalatunkat, és igyekeztünk a lehető legnagyobb szabadságot adni az íróknak és az olvasóknak is.
Emiatt több kulcsot adtunk meg, amelyek közül szabadon lehetett választani, hiszen a titkos kulcs kivételével minden nyilvános volt. Így a leendő játékos, már a kulcsválasztás közben el tudta dönteni, hogy nagyjából miről szeretne majd írni, és ezzel kevésbé szorítottuk őt keretek közé. Fontos volt a kihívás kezdetekor, hogy mindenki jól szórakozzon majd a játék alatt, és ne legyen gondja a történet megalkotása során.
Nem szerettünk volna kulcspárokat létrehozni, hogy mindenki egyénileg versenyezhessen, és a későbbiekben az olvasók se legyenek „rákényszerítve”, hogy elolvassanak valami olyat, ami első pillantásra nem nyerte el a tetszésüket.

Ninell: Őszintén szólva én eléggé csak úgy belecsöppentem az egész Harry Potter kihívásos dologba. Nem igazán ismertem a témában meghirdetett játékokat vagy azok szisztémáját, ezekről Etti lényegesen többet tudott, aki már vett is részt korábban néhány ilyen kihíváson. Nekem is volt már azért egy kis tapasztalatom, de a Harry Potter világán kívül, nem fanfiction, hanem teljesen saját történetre meghirdetett kihívásokban.
Nem szeretnék olyan határozott nyilatkozatot tenni, hogy ez vagy az más a mi kihívásunkban, amikor nem ismerem igazán jól és részletesen a többit. Talán az lehet kicsit eltérő, ahogy a kulcsokkal kapcsolatos szisztémát szerveztük, hogy legyen egyfajta keret, ugyanakkor az írók választhassanak is. A többi kihívásnál legalábbis, amiket mostanra megismertem, úgy láttam, hogy kötöttebb ez a rendszer.

Mi volt a legnehezebb a kihívás megszervezésében?
Etti: Számomra a kulcsokkal volt a legtöbb gond. Az elején még nem tudtuk biztosra, hogy mennyi jelentkezőre számíthatunk, igazából azt hittük, hogy 8-10 embernél nem lesz több érdeklődő. Így a titkos kulcsnál az elején még volt egy kis kavarodás, de végül 20-an jelentkeztetek, így egyértelmű lett, hogy minden titkos kulcsot ketten kapnak meg.
Az is kicsit bajos volt, hogy sokan választották ugyanazt a karaktert, helyszínt. A kihívás lényege pontoson az lett volna, hogy a történetek sokszínűek legyenek. De végül is, mindenki valami nagyon egyedit alkotott meg, úgyhogy nem panaszkodhatunk.

Ninell: Az igazság az, hogy meglepően könnyen ment, főleg a részletek megbeszélése. Nem igazán voltak nézeteltéréseink a dolgokkal kapcsolatban, szépen meg tudtunk beszélni mindent, és gyorsan dönteni a fontos kérdésekben. A kulcsokkal kapcsolatos ötletelés is pillanatok alatt ment szerencsére. Nekem épp vizsgaidőszakom volt, úgyhogy sajnos sok munka maradt Ettire, de segítettem, amennyit csak tudtam. A legnagyobb nehézséget talán az okozta és okozza még most is, hogy a blog nem mindig kíván együttműködni velünk. Sok bosszúság fakadt belőle, de kitartóan küzdünk, hogy rendben legyenek a dolgok.

Mi volt a legjobb benne?

Etti: Számomra egyértelműen a várakozás izgalma. Amint elkezdtük reklámozni jöttek a jelentkezők. Volt olyan nap, amikor egyszerre többen is, és hihetetlenül gyorsan beteltünk!

Ninell: Nagyon jó volt, hogy sokat nevettünk és viccelődtünk, amikor a kulcsokat próbáltuk kitalálni. Főleg a fogalmaknál és titkos kulcsoknál szabadult el időnként a pokol, és már könnyeztem a nevetéstől. Amit még nagyon élveztem, az az izgatott várakozás volt, hogy hogyan is fogadják majd a kihívásunkat, mennyi jelentkezőnk lesz, és hasonlók. Ahogy minden nap nézegettük a beérkező e-maileket, és örültünk minden újabb embernek, az nagyon jó élmény volt.  

Mit gondoltok a Harry Potter könyvekről?

Etti: Én elég későn olvastam el az első három könyvet, mert először a filmeket néztem meg, és a negyedik könyvvel kezdtem. De a világ, amit J. K. R. megalkotott, egyből magával ragadott. Emlékszem, hogy pár nap alatt kiolvastam a vastag könyveket, és minden fejezet után fogadkoztam, hogy már csak egy pár oldalt olvasok, de egyszerűen nem bírtam ki, muszáj volt tudnom, hogy mi lesz még a további részekben, bármilyen késő is volt már. Hangosan sírtam, mikor Sirius meghalt az ötödik könyvben, és Dumbledore halálát is megkönnyeztem. Felháborodtam, mikor Remus el akarta hagyni a feleségét, és őszintén meglepődtem, hogy Narcissa mennyire szereti a fiát. Akármelyik könyvet olvastam mindegyikben volt valami, ami magával ragadott.
Mind a hét könyv remekmű a maga nemében, még akkor is, ha az írónő nagyjából az angol iskolai életet építette bele a történetbe, bár ha jól sejtem, egy átlagos bentlakásos iskolában nem fenyegeti óriáskígyó a tanulók életét. Számomra különösen izgalmas volt minden, amit olvastam, hiszen a mi életünk, étkezési szokásaink, iskolarendszerünk, különbözik az Angliában megszokottaktól. Ezért ez még egy plusz élményt adott olvasás közben. De az az érzésem, hogy azoknak a gyerekeknek ez azért nem volt akkora újdonság, akik a szigetországból származnak.
Szinte minden szereplő karaktere megfogott, és még, ha negatív érzelmeket váltott is ki belőlem, akkor is elcsodálkoztam, hogy tud, valaki ekkora hatással lenni rám. Az írónő megteremtett egy olyan hangulatot, aminek a rabja lettem.
Most, felnőtt fejjel újra elolvasva a könyveket, már fedezek fel benne egy-két „hibát”, vannak dolgok, amikkel nem értek már egyet, találok elvarratlan szálakat.
Nem értem például, hogy Hermione hogyan lehetett Ron felesége, Piton miért halt meg a végén, és miért szerette annyi éven keresztül Lilyt. Abszolút nem tudok szó nélkül elmenni Dumbledore felesleges titkolózása mellett, amivel annyi problémát kreált, hogy megszámolni sem lehet. A szerelmi szálak is gyengén vannak kidolgozva a könyvekben, és nem is igazán hitelesek számomra.
De senki nem tökéletes, és ha valaha tudnék csak megközelítőleg olyan színvonalon írni, mint Rowling, nagyon boldog lennék.
Örök élmény volt a könyvek olvasása, és biztos vagyok benne, ha egyszer lesz gyerekem, mindenképpen ajánlani fogom neki, hogy olvassa el, fedezze fel magának ezt a csodálatos világot.

Ninell: Nagyon-nagyon szeretem, sőt, imádom őket! Olyan 9 éves voltam, amikor olvastam az elsőt és a másodikat, szóval éppen csak egy kicsit fiatalabb, mint maguk a szereplők. Gyakorlatilag felnőttem ezekkel a könyvekkel és a szereplőikkel együtt, és ez egy olyan élményt nyújtott, ami abszolút felejthetetlen. Emlékszem, ahogy a teljes általános iskolás osztályom Harry Potter lázban égett, játékokat találtunk ki, és valósítottunk meg. Még mindig mosolygok, ha visszagondolok ezekre az emlékekre.
Emellett pedig még egy fontos dolgot kaptam ezektől a könyvektől: az olvasás szeretetét. A Harry Potter első része előtt nem igazán szerettem olvasni. Ez a könyvsorozat mutatott rá arra, hogy mennyire élvezetes is lehet egy könyv világa, és ez a hatás azóta is tart. Imádok olvasni, és egyre több és több új világot fedezek fel ezáltal, amit végeredményben a Harry Potternek köszönhetek.
Egyszer olvastam el minden könyvet, az utolsót 16 évesen, és persze már megkopott a részletek emléke. Sokkal jobban él bennem az élmény, amit nyújtott nekem, és ezért igazából erről tudok beszélni a könyvekkel kapcsolatban.
Nem tudom, hogy most, 21 éves fejjel, milyen lenne újraolvasni, de azt tudom, hogy gyerekként és tinédzserként teljesen elvarázsolt ez a világ.  

És Rowlingról mi a véleményetek?

Etti: Nagyon ügyesen kitalálta a világot, amiről írt, és végül is egy kerek egész történetet alkotott meg, még akkor is, ha egyes gondolatvezetésével nem értek egyet.
Bár én a helyében nem hangoztattam volna, hogy soha többet nem írok hasonló könyveket, mert bőven lehetne még mit kihozni ebből a témából. Teszem azt a Tekeregők életét is megírhatná a Potter család halálával bezárandóan.
Azt gondolom, hogy megérdemli az ismertséget és a sikert is, de kétlem, hogy valaha felül tudja majd múlni a Harry Potter könyveket. Illetve, hogy akármelyik későbbi írása ennyire népszerű lesz.
Bár minden egyes új könyvénél alaposan kihasználja az eddigi hírnevét, szóval azzal nem lesz gondja, hogy nem vásárolják meg a műveit.

Ninell: Rowlingot sok támadás éri a könyvekkel kapcsolatos kisebb-nagyobb dolgok miatt, és mindig vannak olyan vélemények, amik elgondolkodtatják az embert. Azonban az előző kérdésre adott válaszomban kifejtett dolgok miatt én annyira elfogult vagyok a Harry Potter világával kapcsolatban, hogy nem tudok rossz szívvel gondolni az írónőre.
Talán bővebben tudnék nyilatkozni róla, ha olvastam volna az azóta megjelent kötetét, az Átmeneti üresedést, de sajnos ez még nem történt meg. Az interjúk alapján, amiket vele láttam, szimpatikus nőnek tűnt, de komolyabban sosem ártottam bele magam ebbe a kérdésbe.

Van kedvenc párosításotok akár az eredeti történetben, akár a ficekben?

Etti: Az eredeti történetből a Weasley házaspárt szeretem a legjobban, valamint a Remus-Tonks párost.
A fanfictionok világában, tagadhatatlan rajongója vagyok a Snangernek, de emellett a Dramione Harry/Hermione történetek is érdekelnek. Leginkább a non canon párosításokkal készült történeteket szoktam elolvasni.

Ninell: Az eredeti történetben én a Lupin és Tonks párost kedveltem nagyon, ők olyan aranyosak! A ficek világában a Piton/saját szereplő történetek abszolút nyerők nálam, de elolvasgatom a Snangereket is, egészen megkedveltem őket igazából.

Milyen élmény volt megszervezni ezt a kihívást úgy összességében?

Etti: Én nagyon élveztem a dolgot. Annával könnyű volt együtt dolgozni, szinte mindenben rögtön egyetértettünk, egy icipici vita sem merült fel közöttünk. Mindent együtt találtunk ki, rengeteget ötleteltünk, szóval nagyon jó hangulatban telt a szervezés, és aztán a kivitelezés is. Pontosan ezért szeretnénk még kihívást szervezni, és reméljük, hogy hasonló mértékű lesz az érdeklődés, mint a mostaninál.

Ninell: Csodálatos élmény volt! Így visszanézve is nyugodtan mondom azt, hogy bármikor szívesen újra végigcsinálnám!

Üzennétek valamit a résztvevőknek?

Etti: Én mindenkinek köszönöm a részvételt! Fantasztikusak voltatok, nagyon jó volt a hangulat a facebookos csoportban is, és örülök, hogy ennyi kedves embert ismerhettem meg! Szívesen látok mindenkit a következő kihívásainkon is!

Ninell: Egyszerűen csak szeretném nagyon megköszönni minden résztvevőnek, hogy jelentkezett a kihívásunkra és velünk játszott! El sem tudjátok képzelni, mennyit jelent, hogy nem csupán jelentkeztetek, de velünk maradtatok végig, és ráadásul az ötleteitekkel segítettétek a kihívásunkat. Őszintén remélem, hogy ti is jól éreztétek magatokat, és ha esetleg úgy alakul, akkor ismét velünk tartotok!

Esetleg az olvasóknak/szavazóknak?

Etti: Remélem, hogy mindenki talált olyan történetet, ami a szívéhez nőtt, és a legjobb belátása szerint fogja pontozni.

Ninell: Nagyon szeretnék biztatni mindenkit, akit érdekel a kihívás, hogy jöjjön olvasni, mert tényleg nagyon sok szép történet született, és igazán remek ötletekkel találkozhattok! Különösen fontos a részvételetek, hiszen szeretnénk a ti kezetekbe adni a döntést, hogy kiválasszátok a szerintetek legjobb történetet! Szintén csak azt tudom mondani, hogy remélem, ti is élvezitek a kihívást, tetszenek a történetek, és gyertek szavazni, hogy minél többen részesei lehessetek az eredmény alakulásának! Köszönjük nektek is a részvételt!

Én pedig köszönöm nektek az interjút!

Itt lehet elolvasni és pontozni a kihívás történeteit: Hermione Granger Kihívás

2014. március 24., hétfő

A virtuális valóság nem menekülés a valóságtól, hanem egy újfajta gondolkodásmód – Interjú Süle Arnold, fiatal művésszel


Süle Arnold, 18 éves, pillanatnyilag a BME-n tanul mérnökinformatikusnak, de már korán rájött, hogy nem ez az ő valódi útja. Rengeteg kreativitással rendelkezik, ezt pedig nem tudná kiélni ebben a szakmában, így idén jelentkezik Angliába computer visualization and animation (számítógépes megjelenítés és animáció) vagy communication graphics (kommunikációs grafika) szakra. Az interneten találkoztam elsőként a rajzaival, és igazán lenyűgöztek, elgondolkoztattak.

Mióta érdekel a művészet? Mikor és miért kezdtél rajzolni?

Emlékszem életem első olyan pillanatára, amikor fürödtem a dicsőségben. Gyönyörű kancsókat rajzoltam még négyévesen, és az óvó néni csak az én rajzomat tette ki a falra. Mégsem sokat foglalkoztam ezzel, mindenkitől azt hallottam a környezetemben, hogy az effajta művészeti ágak nem gyakran végződnek sikerrel, és inkább biztosabb dolgokkal kellene foglalkoznom. Ezt is tettem, középiskolában speciális matematika tagozatra jártam. Azt kell, hogy mondjam, az ott megtanult, reális szemléletmód adta a legtöbbet az eddigi képeimhez. Megtanultam más irányból megközelíteni a problémákat,kérdéseket, és lassan, úgy 15 éves korom környékén megtanultam ezeket vizuálisan ábrázolni. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor komolyabban kezdett foglalkoztatni az önkifejezés.

Azt mondod, 15 évesen kezdtél komolyabban foglalkozni az önkifejezéseddel. Csak a rajzolás segített ebben, vagy esetleg más művészeti ágakkal is megpróbálkoztál?

Nagyon bánom, de sohasem zenéltem, elkezdtem gitározni tanulni, de ezt csak akkor lehet komolyan művelni, ha sok időt belefektet az ember. Ezért jött jól nekem a képzőművészet, az iskola és a sport mellett is tudtam csinálni, mert elég volt, ha hetente leülök egy órára. Így hosszútávon, kevés energia-befektetéssel is produktív lehetek.
Ha lehet önkifejezésnek hívni, a gimnáziumban, amibe jártam rengeteg közösségi programot szerveztem. Ez szintén kreativitást igényelt, és ugyanúgy ki tudtam benne élni magam, mint a rajzban.  

Az önkifejezésen kívül mit ad még neked a képzőművészet?

Azon kívül, hogy általa kapcsolatot tudok teremteni más emberekkel, nekem ez a legmegnyugtatóbb kikapcsolódás. Ha elkészülök egy képemmel, mindig azt érzem, hogy egy részemet kiadtam magamból, és örök marad. Lehet, hogy valaki padlásán végzi, vagy egy tábortűzben gyújtópapírként, de akkor is megteremtettem a lehetőséget, hogy másokban új gondolatokat, vagy érzelmeket keltsek, ami engem nyugalommal tölt el, mert tettem valamit.

Van ezzel kapcsolatban valami kiemelkedően pozitív élményed esetleg, ami nagyon megmaradt benned? Például, valaki épp rosszkedvű volt, aztán adtál neki egy rajzot, és ettől jobb kedve lett, vagy bármi hasonló apró vagy nagyobb esemény...

Megesett már, hogy születésnapokra vagy más alkalmakra rajzot ajándékoztam olyan témával, ami valamilyen közös élményhez kapcsolódik, és ez nagyon meg tudja hatni az embereket. Ez az érzés mindennél többet ér.  

Van esetleg példaképed a képzőművészet terén, akinek az alkotásait nagyra tartod?

Salvador Dalí szürrealista képei mindig mélyen elgondolkodtattak, hihetetlen mértékben vonz az, amikor valaki elvonatkoztat a valóságtól, széttépi, és az így kapott elemeket újra összerakja. Sokan azt mondják, hogy ezt bárki meg tudja csinálni, rajzolok egy tojást az égre nap helyett, de teljesen más érzést ad, amikor ezek a darabok tényleg összeillenek egy alapozott asszociáció alapján, csak még senki sem vette észre a kapcsolatot. Egyszer nagyon szívesen álmodnék éjszaka Dalíként, biztos sokkal izgalmasabb lenne. Ha Dalí lennék, egész nap csak aludnék, zseniális álmai lehetnek.

Mikor először találkoztam az alkotásaiddal, két dolog jutott eszembe, hogy jól esik nézni őket, mert szépek, és hogy meg akarom érteni, miről is szólnak, mit akarhattál mondani velük, vagyis elgondolkoztatnak. Te hogyan jellemeznéd a stílusodat?

Azt hiszem még nincsen kifejlett stílusom, de az is lehetséges, hogy soha nem is lesz, legalábbis egy létező stílusirányzat közé sem lehet egyértelműen besorolni. Szürreális és absztrakt elemek is keverednek a rajzaimon, ahhoz, hogy átadjam, amit tényleg gondolok, nem tükrözhetem szimplán a valóságot. Ha azt tenném, az emberek nem vennék észre a mondanivalómat, nem lenne izgalma számukra, nem kapnának új információkat, mert sajnos ők is a valóságban élnek, és így az egész elvesztené számomra az értelmét. Ezért próbálom átlépni a határokat, esetleg szűkíteni őket, ezzel új kereteket adva egy új, nem létező elemekből álló formának.  

A Facebookra feltett képeid közül sok ábrázol emberi, női arcot, nagyon érdekesnek találtam például az almacsutkára rajzolt arcokat. Miért pont ez ilyen elterjedt motívum a képeiden?

Úgy érzem, hogy az emberi érzelmeket a legjobban a mimikán, az arcvonásokkal való játékon keresztül lehet átadni, és erre talán sokkal alkalmasabbak a női arcok. A két nem közül mindig inkább a nők voltak az érzelem képviselői, ezért azon kívül, hogy gyönyörűek, általuk jelentősen több üzenetet lehet átadni.

Gondolom, a sok alkotás sokféle üzenetet közvetít az embereknek, de van olyan üzeneted, ami vissza-visszatér a rajzaidon?

Rengeteg kérdés és üzenet van a fejemben, és mindet szeretném kiadni magamból. Ahhoz, hogy egy képem kifejező legyen, egy témánál többel nem szabad foglalkoznom egyszerre, mert gyakran még az az egy sem teljesen érthető az embereknek. Ha egyet feldolgoztam, akkor nem gyakran térek vissza hozzá, mert már valamilyen szinten kiadtam magamból. Ha most mondanom kellene egy üzenetet, amelyik mindegyikben közös, akkor nem tudnék, de mondhatok egy olyat, ami nem a képekből, mint önálló részekből fakad, hanem az összességükből. Ez pedig az lenne, hogy az emberek ne féljenek a virtuális valóságoktól, mert ez nem egy menekvés a realitástól, hanem egy újfajta gondolkodásmód és megközelítés megismerése.  

Van kedvenced a saját alkotásaid közül? Ha igen, melyik, és miért pont az?

A kép, amelyik az elme és a szív küzdelméről szól. A vázlatra nem szántam sok időt, mert gyorsan el akartam készülni vele, túlságosan érdekelt a téma. Aztán elgondolkoztam, hogy talán igényesebbnek kellene lennem, és komolyabban vennem. Rengeteg rajzom nem került fel az oldalamra, mert úgy éreztem, hogy nem elég kidolgozott, és nem akartam, hogy ez is köztük végezze. Elkezdtem figyelni az árnyékolásra, de meguntam a finom vonásokat, és a sietség miatt megint eltúloztam mindent. Lelkiismeret furdalásom lett, amiért nem gondolkoztam előbb, és elfogott a hév. Végül elkészült. És rájöttem, hogy talán nem is az összecsapott kép mutatja meg azt, amit tényleg szerettem volna elmondani, hanem maga a folyamat. A küzdelem a tudatosság és az ösztönösség között mindenkinek az életében jelen van, és gyakran okoz problémát eldönteni, hogy hosszútávra gondolkozzunk, vagy csak élvezzük azt, ami pillanatnyilag van, hallgassunk a belső hangokra, vagy pedig a tanult utasításokra. Nehéz.

Azt már mesélted, hogy Angliában fogsz tanulni, ezen kívül mit tervezel a jövőre nézve?

Nem szeretek nagyon előre tervezni, mert mindig vannak hirtelen tényezők, amik a felbukkanásukkal megváltoztatják a döntéseimet. Amit biztosan tudok, hogy szeretnék képzőművészettel foglalkozni, vagy olyan helyen elhelyezkedni, ahol alkothatok. Próbálom megteremteni a lehetőségeket, amiken keresztül újabb és újabb kapukat nyithatok ki. A végeredmény még nincs a szemem előtt, de azon az úton haladok, amit szeretek csinálni, és tudom, vagy legalábbis remélem, hogy az út vége is olyan élvezetes lesz, mint maga kaland.

Nagyon szépen köszönöm neked az interjút!

2014. március 21., péntek

Anyaság kortalanul


Czékus Zsuzsa két gyermek édesanyja. Ez így nem hangzik túl érdekes interjútémának, de ezen azonnal változtat az a tény, hogy második gyermekét 37 évesen hozta világra. Manapság a nők többsége, ha akar is gyermeket, próbálja minél későbbre tolni az anyaság örömeit. Nem feltétlenül azért, mert nem szeretne még szülni, hanem rajtuk kívülálló okok miatt. Sokan azt gondolják, későn szülni veszélyes és a gyermeknevelés szempontjából sem optimális, míg mások szerint, érett fejjel sokkal könnyebb jól nevelni egy gyereket. Zsuzsa ez utóbbit vallja, és 14 éves lánya, Fanni tökéletes bizonyíték a szavaira.

Mindig is szerettél volna gyereket?

Mint kérdés, ez sosem merült föl bennem. Engem még úgy neveltek, hogy egy lány elvégzi az iskolát és férjhez megy. Ebbe pedig beletartozott az is, hogy gyerekei lesznek.

Az első terhességednél milyen volt megtudni, hogy kisbabát vársz? Emlékszel még, mire gondoltál, mit éreztél? Felkészültnek érezted magad az anyaságra?

Nem ért váratlanul a terhességem, habár fiatal voltam. Egyáltalán nem voltam felkészülve a gyermekvállalásra. Bizonytalan voltam, ami nem feltétlenül a fiatal koromnak köszönhető.

Milyen volt az első terhességed, könnyen vagy nehezen viselted?

Könnyen, nem volt semmi gondom. Dolgoztam az ötödik hónapig, akkor még a kereskedelemben. Pult mögött hajlongtam, cipekedtem, csináltam mindent úgy, mint a többi kolléganőm.

Hogyan élted meg az első szülést?

Akkor még minden más volt. Más volt a kórház, más az orvosok hozzáállása. Végtelenül kiszolgáltatottnak, elhagyottnak éreztem magam. Igazi megváltás volt, amikor megszületett a fiam. Nagyon örültem neki.

Mi volt a legnehezebb a gyermekneveléssel kapcsolatban számodra?

Tudatlan voltam. Akkor még úgy gondoltam, az idősebbek, a védőnők mindent jobban tudnak, mint én. Nem győztem kapkodni a fejem, folyamatosan bombáztak a különböző tanácsokkal, véleményekkel. Próbáltam hol az egyiket, hol a másikat megfogadni, úgy csinálni, ahogyan mondják.  

A második terhességed tervezett volt, szerettél volna még egy kisbabát?

Igen. Akartam még egy babát. Amikor a keresztlányaim megszülettek, akkor tudatosult csak bennem igazán a gyereknevelés és a gyerekekkel való foglalkozás témája, akartam magamnak még egy gyereket, akit úgy nevelek, ahogy én szeretném.

Hogyan fogadtad a hírt, hogy ismét állapotos vagy? Örültél, féltél?

Örültem. Ugyanakkor persze féltem is. Féltem, hogy valami baja lesz a babának.

Nem tartottál attól, hogy 37 évesen már túl idős vagy, hogy újra végigcsinálj mindent még egyszer?

Nem. Tudtam mire vállalkozom. Örömmel vetettem bele magam a babázásba. Sok minden megváltozott addigra, például Fanninál már nem kellett pelenkát mosnom, akkor már volt eldobható pelenka, és így sok minden egyszerűbben ment.

Mennyiben volt más a terhesség időszaka?

Fannival is dolgoztam, de ez a munka sokkal könnyebb volt. Sokat híztam. Nagy kerékpáros vagyok, ahová csak lehet, azzal járok. Vicces, mert akkora volt a hasam, hogy nem értem el a bicaj kormányát, így gyalogolnom kellett az utolsó időszakban.

Tudatosabban készültél az anyaságra érettebb fejjel?

Ha ezt lehet tudatosságnak nevezni, eldöntöttem, nem engedem senkinek, hogy beleszóljon, mit hogyan csinálok. Mindent úgy teszek, ahogyan a babának és nekem jó, nem pedig úgy, ahogy a könyvekben le van írva.

A szülés mennyiben volt más élmény, mint az első alkalommal?

Nagyon más volt. Ehhez az is hozzájárult, hogy szülés előtt két hetet töltöttem a kórházban. Naponta többször is bent voltam a szülőszobán, megismertem a szülésznőket, nem volt ismeretlen a helyszín, az orvosom is ismerős és barátságos volt. Mi voltunk az akkori MÁV kórház régi szülészetén az utolsók, Fanni született utolsónak a régi épületben, az utána következő babák már egy sokkal modernebb szülészeten jöttek a világra.  

Mennyiben volt más egy kislány nevelése? Mi az, amit érett felnőttként másképp csináltál, mint fiatalon?

Féltem kisfiú után kislányt szülni, mégis az első perctől kezdve bíztam benne, hogy kislányom lesz. Nem tudtuk, az orvosom nem árulta el a nemét. Nem akartam egy nyafogós, hisztis kislányt, szerencsére Fanni nem is lett az. Próbáltam hozzá alkalmazkodni, akkor szoptattam, amikor éhes volt, és mivel nem tudott nélkülem létezni, ott aludt mellettem. Sokszor mondta anyukám, hogy nem lett elvágva a köldökzsinór. 
Sokat voltam vele, intenzíven játszottunk, sokat olvastam neki, szeretett építeni, először fakockákkal, majd legóval. Babázni sosem szeretett, de lehet, hogy ez az én hibám. Sokkal jobb volt összebújni és olvasni. Ezeket az összebújós, olvasós délutánokat a fiam nem szerette, nem igényelte. Nagyon különbözőek ő és Fanni. Míg János fiú létére engedelmes, szófogadó fiú volt, Fanni kiharcolta magának azt, amit akart. De nem hisztivel! Határozottan. Volt egy mondás, amit néha még most is emlegetünk: „Ne a hangod erejével győzz meg, hanem érvekkel.” Fanni ilyen volt kicsinek is.

Volt kellemetlenséged abból, hogy későn vállaltál újabb gyereket?
Nem. Ha esetleg volt is megjegyzés, nem törődtem vele. Sikerült felnőnöm ekkorra. Nem foglalkozom az emberek véleményével.  

És valami vicces élmény?

Mivel Jánossal hármasban mentünk mindenfelé, sokan azt hitték, János Fanni apukája.
Egy igazán vicces eset viszont csak közvetve jutott el hozzám. Amikor Fanni óvodás lett, több családtag is vitte őt oviba, attól függően, ki ért rá, az apukám, a férjem, János vagy én. A húgom szomszédasszonya egy beszélgetés alkalmával mesélte neki: „Képzeld, van egy új kislány az oviban. Tudom, ki az anyukája, de hogy ki lehet az apja, fogalmam sincs. Van egy nagyon fiatal férfi, egy idős bácsi és van még egy férfi, aki hozza őt. Fogalmam sincs, melyik lehet az apja.”.
A húgom könnypotyogva nevetett, hiszen mindjárt tudta, csak rólunk lehet szó. Végül elmagyarázta a szomszédasszonynak a családfánkat.  

Összességében most mit gondolsz, jó döntés volt éretten nekivágni újból az anyaságnak?

Igen, határozottan igen. Van egy okos, ügyes kislányom, akinek nagyon sok szeretetre és törődésre van szüksége, még most is. Én pedig minimum tíz évet letagadhatok a koromból általa.
Ha a véleményemet kérdezik, volt már erre példa, én csak ajánlani tudom a késői anyaságot. Sokkal jobban, intenzívebben éltem és élem meg az együtt töltött időt, mint fiatal koromban.  

Azt hiszem, mi sem bizonyítja jobban, hogy a tudatos nevelésed és a szereteted hatásos módszernek bizonyult, mint hogy a lányod egy kiváló gimnáziumba nyert felvételt az idén, nagyon jól tanul, kedves és értelmes lány, aki bulizás helyett irodalmi eseményekre jár, emellett pedig önálló gondolatokkal rendelkezik mindenről, és nem fél kiállni önmagáért.
Nagyon szépen köszönöm neked az interjút, és hogy beavattál minket egy kicsit a magánéletetekbe!

2014. március 3., hétfő

Iskolai erőszak portugál módra – Beszélgetés Hargitai Evelin fordítóval



Hargitai Evelin Gárdonyban született, Pesten járt egyetemre, portugál-magyar szakra, jelenleg pedig Pécsett él a férjével, és a nyelvészeti, doktori disszertációját írja egy észak-portugál kisebbségi nyelvből. Emellett a PTE-n portugált tanít, és portugálról fordít könyveket magyarra. Első megjelent munkája, a Szeretettel, Beatriz az iskolai bántalmazásról szól.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Pongrác Kiadóval?

Az egyik portugálos volt szaktársamat tanítottam az egyetem után portugálra, hogy felfrissítse a nyelvtudását. Egy szépségszalonban dolgozik, és az egyik kuncsaftja a Pongrác Kiadó vezetője volt. A kezelés alatt beszélgetni kezdtek, és valahogyan szóba került egy EU-s projekt, amely idegen nyelvű könyvek fordítását támogatta. A szaktársam szólt róla nekem, megkerestem a Kiadó vezetőjét, elküldtem neki az önéletrajzomat és 3-4 fordításra érdemes könyvről némi információt, ő pedig rábólintott a Szeretettel, Beatrizra.

Azonnal ezt a könyvet választotta ki a listádról?

Bevallom őszintén, bevetettem némi női fifikát, ugyanis ennek a könyvnek az ajánlását írtam meg a legérdekesebbre. Nagyon szerettem volna lefordítani, és szerencsére, hatott a trükk.

Miért pont ez a könyv? Mi fogott meg benne téged?

Leginkább a téma. Mint a legtöbb embernek, nekem is van tapasztalatom az iskolai erőszakról, bántalmazásról. Mikor elolvastam ezt a könyvet, segített újraélni és feldolgozni a múltat. A főszereplőlány, Beatriz érzései és gondolatai olyan részletességgel vannak leírva a történetben, hogy ezáltal pontosítani tudtam magamban, én mit éreztem és gondoltam anno.
Úgy gondolom, ez a könyv segíthet másokon is, akik hasonló élményeket éltek át akár áldozatként, akár tehetetlen szemlélőként. A bántalmazottaknak el kell hinniük, hogy nem az ő hibájuk, ami történt. Áldozat bárkiből lehet, mindenkin lehet olyasmit találni, amibe bele lehet kötni, még akár pozitív tulajdonság is lehet ez (pl. az illető okos, szeret olvasni vagy hasonlók…). Ez a könyv segít tudatosítani azt, hogy ha bántanak, az NEM A TE HIBÁD!

Csak a fiataloknak ajánlanád ezt a könyvet?

Nem, semmiképpen sem. A szülőknek ugyanolyan hasznos élmény lehet elolvasni. Nekik azt üzenném, ne hagyják annyiban, álljanak a gyerekük mellé, és ha furcsa viselkedést észlelnek nála, ne dugják homokba a fejüket, hanem beszéljék meg vele. Érdekes, hogy Beatriz védeni akarja az anyját azzal, hogy nem árulja el neki a dolgokat, mert úgy hiszi, az anyja lelkileg gyenge ember. A gyerekek rosszul interpretálhatják a szülők viselkedését, ahogyan Beatriz is teszi, épp ezért kell a szülőnek odafigyelnie.

Van olyasmi a könyvben, amivel nem értettél egyet?

Egyfelől azzal, hogy Beatriz ahelyett, hogy segítséget kérne, kímélni akarja az anyját. Az ilyesmit mindenképpen meg kell beszélni vagy a szülőkkel, vagy más felnőttel, akiben megbízunk, mert csak így kaphatunk hathatós segítséget. Nem szabad félni a segítségkéréstől.
A helyzet megoldását sem így képzeltem, úgy gondolom, hogy a könyvbeli megoldások hosszútávon nem feltétlenül jók, csak a pillanatnyi gondokat oldják meg.

Mi volt a legnehezebb fordítás közben?

Egyfelől, hogy lelkileg nagyon mélyen érintett. Igazán beleéltem magam a történetbe, ezért néha abba kellett hagynom, hogy el tudjak távolodni tőle. Hiszen a fordításra kellett koncentrálnom, ami nem érzelmi, hanem technikai feladat.
Ezen kívül nehéz volt a portugál szleng lefordítása is. Egy szószerkezeten például két teljes hetet agyaltam.

Elárulod nekünk, mi volt ez a szószerkezet?

A történetben Beatriz anyja szerepel a tévében, ahol a táplálkozási szokásairól beszél. Ez persze pont elég ahhoz, hogy Beatrizt piszkálni kezdjék az osztálytársai. Azt mondják, hogy az anyja lassan igazi ganda star lesz. , Sem az írónő, sem más portugál fordítók, sem angol fordítók nem tudtak segíteni a pontos magyar fordítás megtalálásában. Végül a celeb szó mellett döntöttem.

És mi volt pozitív élmény fordítás közben? Mi az, amit igazán élveztél ebben a munkában?

Először is, sokat tanultam belőle portugálul. Aztán sokat tanultam arról, hogyan adjam át fordítóként az író és a karakter „hangját”, stílusát. Beatriz hangjának megtalálása például nagyon izgalmas volt. Ő egy fiatal tinédzser, így használja a szlenget, viszont nagyon intelligens, sok felnőttes meglátása van. Meg kellett találnom az egyensúlyt a gyermeki és az érettebb énje között a nyelvezet szintjén is.

Ki segített fordítás közben? A Kiadó egyik embere vagy saját előolvasó, béta?

A Kiadóval fordítás alatt egyáltalán nem tartottam a kapcsolatot, hagyták, hadd dolgozzak. Édesanyám az, aki segít nekem az ilyesmiben. Elküldtem neki mindig a lefordított részeket, ő pedig leginkább a stilisztikai hibákat javította. 

Mi történt, miután leadtad a fordításodat a Kiadónak?

Hónapokig nem tudtam semmit a történetről, aztán végül megmutatták a borítót, a könyv tördelt belívét, és nagyon meglepődtem. A magyar borító teljesen más, mint az eredeti, de nekem nagyon tetszik, és ami szintén megfogott, hogy a belső illusztrációkat is nagyon igényesen elkészítette a Kiadó. Belül, a fedőlapon például portugál bélyegek képe van, és a történetet is feldobták néhány belső illusztrációval, régi portugál levelek, bélyegek és hasonlók képével.

Fordítás közben felvetted a kapcsolatot az írónővel, Maria Teresa Maia Gonzalezzel is. Milyen ember ő, milyen volt együtt dolgozni vele?

Szerencsém volt, mert míg sok más portugál író nem is válaszol a mailjeire, addig Maria nemcsak hogy válaszolt nekem, de körülbelül 5 percet kellett mindig várnom a leveleire. Nagyon készséges és kedves nőnek ismertem meg, aki bár 50 év körüli, mégis nagyon jól ismeri az ifjúságot.
Saját kiadója van, így ő maga jelenteti meg a könyveit. Az egyik történetéből, A Kulcsok Társasága akcióba lépből filmsorozat készült, egy másikból, a Joana naplójából pedig színdarab, valamint a portugál Nemzeti Olvasási Program könyvlistáján több könyve is szerepel.

Milyen a portugál irodalmi élet, írói közeg?

Az írók élete hasonlít a magyarokéhoz. A hasonló gazdasági helyzet miatt megszorításokat vezettek be Portugáliában, így a művészetekre nem igazán jut pénz. A kezdő íróknak nehéz kitörni, és a többkötetes írók többsége sem él meg igazán az írásból. Maria még szerencsésnek mondható, mert annyira ismert lett, hogy főfoglalkozásként űzheti a szakmát, amit szeret.
Azért van különbség is az irodalmi élet terén. Míg nálunk az átlagemberek közül igencsak kevesen vannak otthon az irodalomban, kortárs irodalomban, addig ott az egyszerű emberek is sokat olvasnak, és nemcsak egy irodalomprofesszor, hanem egy földműves is bármikor képes értelmes beszélgetésre az irodalomról, kortárs írókról. A média is jobban támogatja a kultúra terjedését, a tévében például rendszeresen szerepelnek fő műsoridőben kortárs költők és írók.

Hogyan kell elképzelni téged munka közben? Milyen légkör és tárgyak vesznek körbe ilyenkor?

Mindenképpen csend és rendezett körülmények. Munka előtt gyorsan letudom a háziasszonyi teendőimet, hogy teljesen a fordításra tudjak utána koncentrálni. Talán meglepő, de először papírra fogalmazok. A sorokat mindig szellősen írom, hogy könnyebb legyen a javítás, és a bizonytalan helyeket, amikre később még vissza kell térnem, megjelölöm rózsaszín szövegkiemelővel. Mellettem maximum egy bögre tea van, mert nem akarom, hogy bármi elterelje a figyelmemet a munkáról. Úgy gondolom, egyszerre csak egy dolgot érdemes csinálni, de azt igazán jól.

Hogyan működik nálad a fordítás technikai része?

Először van egy ismerkedési időszak, amikor újra és újra elolvasom az adott könyvet, míg végül már majdhogynem kívülről fújom. Ezt követi az intenzív időszak, amelyben már valóban nekilátok fordítani. Ilyenkor napi több órát is munkával töltök. 

Vannak példaképeid akár a fordítók, akár az írók, költők között?

A Harry Potter fordítóját, Tóth Tamás Boldizsárt például zseninek tartom. Az irodalmi nyelvet viszont nagyrészt költőktől tanultam, mint például Kosztolányi vagy Petri.

Az egyetemen portugált tanítasz. A diákjaidnak mit szoktál tanácsolni a fordítással kapcsolatban?

Sok tanácsot adok nekik, leginkább technikai jellegűeket, és persze biztatom őket, hogy legyen elég bátorságuk kipróbálni, mit tudnak. Nemrég volt egy versfordítói pályázat az ELTÉ-n, és bár a célközönség nem a kezdő hallgatók voltak, mégis meggyőztem őket, hogy próbálkozzanak, és igazán jó fordítások születtek végül.

Mit tanácsolnál úgy általánosságban azoknak, akik fordítók szeretnének lenni?

Először éljenek, méghozzá nyitott szemmel, hiszen nem ott kezdődik a fordítás, hogy ismerem a szavak jelentését és a technikai dolgokat. A másik tanácsom, hogy olvassanak nagyon sokat, mert az olvasás fejleszti őket nyelvileg is.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Először is le akarom adni a doktorit. Aztán szeretnék még Mariától más könyveket is lefordítani magyarra. És én magam is szívesen írnék egyszer majd mesekönyveket vagy gyerekverseket. Ezeknek a figuráit már felskiccelgettem magamnak, de sajnos nincsen kézügyességem, így ha egyszer megjelenik majd egy könyvem, biztosan nem én fogom illusztrálni.

Van kedvenc idézeted a Szeretettel, Beatrizból? Búcsúzhatnánk azzal…

„A holokauszt a történelem olyan korszakainak egyike volt, amelyek miatt elhiszem, hogy az emberek képesek SZÖRNYEKKÉ változni. Esetleg néhányan már annak is születtek, csak emberi külsővel. Valahogy úgy, mintha ártó szellemek bújnának kisbabák bőrébe.”

Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szakítottál rám az interjú erejéig!

Én köszönöm az érdeklődést!