Süle Arnold, 18 éves, pillanatnyilag a BME-n tanul mérnökinformatikusnak, de már korán rájött, hogy nem ez az ő valódi útja. Rengeteg kreativitással rendelkezik, ezt pedig nem tudná kiélni ebben a szakmában, így idén jelentkezik Angliába computer visualization and animation (számítógépes megjelenítés és animáció) vagy communication graphics (kommunikációs grafika) szakra. Az interneten találkoztam elsőként a rajzaival, és igazán lenyűgöztek, elgondolkoztattak.
Mióta érdekel a művészet? Mikor és miért kezdtél rajzolni?
Emlékszem életem első olyan pillanatára, amikor fürödtem a dicsőségben. Gyönyörű kancsókat rajzoltam még négyévesen, és az óvó néni csak az én rajzomat tette ki a falra. Mégsem sokat foglalkoztam ezzel, mindenkitől azt hallottam a környezetemben, hogy az effajta művészeti ágak nem gyakran végződnek sikerrel, és inkább biztosabb dolgokkal kellene foglalkoznom. Ezt is tettem, középiskolában speciális matematika tagozatra jártam. Azt kell, hogy mondjam, az ott megtanult, reális szemléletmód adta a legtöbbet az eddigi képeimhez. Megtanultam más irányból megközelíteni a problémákat,kérdéseket, és lassan, úgy 15 éves korom környékén megtanultam ezeket vizuálisan ábrázolni. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor komolyabban kezdett foglalkoztatni az önkifejezés.
Azt mondod, 15 évesen kezdtél komolyabban foglalkozni az önkifejezéseddel. Csak a rajzolás segített ebben, vagy esetleg más művészeti ágakkal is megpróbálkoztál?
Nagyon bánom, de sohasem zenéltem, elkezdtem gitározni tanulni, de ezt csak akkor lehet komolyan művelni, ha sok időt belefektet az ember. Ezért jött jól nekem a képzőművészet, az iskola és a sport mellett is tudtam csinálni, mert elég volt, ha hetente leülök egy órára. Így hosszútávon, kevés energia-befektetéssel is produktív lehetek.
Ha lehet önkifejezésnek hívni, a gimnáziumban, amibe jártam rengeteg közösségi programot szerveztem. Ez szintén kreativitást igényelt, és ugyanúgy ki tudtam benne élni magam, mint a rajzban.
Mióta érdekel a művészet? Mikor és miért kezdtél rajzolni?
Emlékszem életem első olyan pillanatára, amikor fürödtem a dicsőségben. Gyönyörű kancsókat rajzoltam még négyévesen, és az óvó néni csak az én rajzomat tette ki a falra. Mégsem sokat foglalkoztam ezzel, mindenkitől azt hallottam a környezetemben, hogy az effajta művészeti ágak nem gyakran végződnek sikerrel, és inkább biztosabb dolgokkal kellene foglalkoznom. Ezt is tettem, középiskolában speciális matematika tagozatra jártam. Azt kell, hogy mondjam, az ott megtanult, reális szemléletmód adta a legtöbbet az eddigi képeimhez. Megtanultam más irányból megközelíteni a problémákat,kérdéseket, és lassan, úgy 15 éves korom környékén megtanultam ezeket vizuálisan ábrázolni. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor komolyabban kezdett foglalkoztatni az önkifejezés.
Azt mondod, 15 évesen kezdtél komolyabban foglalkozni az önkifejezéseddel. Csak a rajzolás segített ebben, vagy esetleg más művészeti ágakkal is megpróbálkoztál?
Nagyon bánom, de sohasem zenéltem, elkezdtem gitározni tanulni, de ezt csak akkor lehet komolyan művelni, ha sok időt belefektet az ember. Ezért jött jól nekem a képzőművészet, az iskola és a sport mellett is tudtam csinálni, mert elég volt, ha hetente leülök egy órára. Így hosszútávon, kevés energia-befektetéssel is produktív lehetek.
Ha lehet önkifejezésnek hívni, a gimnáziumban, amibe jártam rengeteg közösségi programot szerveztem. Ez szintén kreativitást igényelt, és ugyanúgy ki tudtam benne élni magam, mint a rajzban.
Az önkifejezésen kívül mit ad még neked a képzőművészet?
Azon kívül, hogy általa kapcsolatot tudok teremteni más emberekkel, nekem ez a legmegnyugtatóbb kikapcsolódás. Ha elkészülök egy képemmel, mindig azt érzem, hogy egy részemet kiadtam magamból, és örök marad. Lehet, hogy valaki padlásán végzi, vagy egy tábortűzben gyújtópapírként, de akkor is megteremtettem a lehetőséget, hogy másokban új gondolatokat, vagy érzelmeket keltsek, ami engem nyugalommal tölt el, mert tettem valamit.
Van ezzel kapcsolatban valami kiemelkedően pozitív élményed esetleg, ami nagyon megmaradt benned? Például, valaki épp rosszkedvű volt, aztán adtál neki egy rajzot, és ettől jobb kedve lett, vagy bármi hasonló apró vagy nagyobb esemény...
Megesett már, hogy születésnapokra vagy más alkalmakra rajzot ajándékoztam olyan témával, ami valamilyen közös élményhez kapcsolódik, és ez nagyon meg tudja hatni az embereket. Ez az érzés mindennél többet ér.
Azon kívül, hogy általa kapcsolatot tudok teremteni más emberekkel, nekem ez a legmegnyugtatóbb kikapcsolódás. Ha elkészülök egy képemmel, mindig azt érzem, hogy egy részemet kiadtam magamból, és örök marad. Lehet, hogy valaki padlásán végzi, vagy egy tábortűzben gyújtópapírként, de akkor is megteremtettem a lehetőséget, hogy másokban új gondolatokat, vagy érzelmeket keltsek, ami engem nyugalommal tölt el, mert tettem valamit.
Van ezzel kapcsolatban valami kiemelkedően pozitív élményed esetleg, ami nagyon megmaradt benned? Például, valaki épp rosszkedvű volt, aztán adtál neki egy rajzot, és ettől jobb kedve lett, vagy bármi hasonló apró vagy nagyobb esemény...
Megesett már, hogy születésnapokra vagy más alkalmakra rajzot ajándékoztam olyan témával, ami valamilyen közös élményhez kapcsolódik, és ez nagyon meg tudja hatni az embereket. Ez az érzés mindennél többet ér.
Van esetleg példaképed a képzőművészet terén, akinek az alkotásait nagyra tartod?
Salvador Dalí szürrealista képei mindig mélyen elgondolkodtattak, hihetetlen mértékben vonz az, amikor valaki elvonatkoztat a valóságtól, széttépi, és az így kapott elemeket újra összerakja. Sokan azt mondják, hogy ezt bárki meg tudja csinálni, rajzolok egy tojást az égre nap helyett, de teljesen más érzést ad, amikor ezek a darabok tényleg összeillenek egy alapozott asszociáció alapján, csak még senki sem vette észre a kapcsolatot. Egyszer nagyon szívesen álmodnék éjszaka Dalíként, biztos sokkal izgalmasabb lenne. Ha Dalí lennék, egész nap csak aludnék, zseniális álmai lehetnek.
Mikor először találkoztam az alkotásaiddal, két dolog jutott eszembe, hogy jól esik nézni őket, mert szépek, és hogy meg akarom érteni, miről is szólnak, mit akarhattál mondani velük, vagyis elgondolkoztatnak. Te hogyan jellemeznéd a stílusodat?
Azt hiszem még nincsen kifejlett stílusom, de az is lehetséges, hogy soha nem is lesz, legalábbis egy létező stílusirányzat közé sem lehet egyértelműen besorolni. Szürreális és absztrakt elemek is keverednek a rajzaimon, ahhoz, hogy átadjam, amit tényleg gondolok, nem tükrözhetem szimplán a valóságot. Ha azt tenném, az emberek nem vennék észre a mondanivalómat, nem lenne izgalma számukra, nem kapnának új információkat, mert sajnos ők is a valóságban élnek, és így az egész elvesztené számomra az értelmét. Ezért próbálom átlépni a határokat, esetleg szűkíteni őket, ezzel új kereteket adva egy új, nem létező elemekből álló formának.
Salvador Dalí szürrealista képei mindig mélyen elgondolkodtattak, hihetetlen mértékben vonz az, amikor valaki elvonatkoztat a valóságtól, széttépi, és az így kapott elemeket újra összerakja. Sokan azt mondják, hogy ezt bárki meg tudja csinálni, rajzolok egy tojást az égre nap helyett, de teljesen más érzést ad, amikor ezek a darabok tényleg összeillenek egy alapozott asszociáció alapján, csak még senki sem vette észre a kapcsolatot. Egyszer nagyon szívesen álmodnék éjszaka Dalíként, biztos sokkal izgalmasabb lenne. Ha Dalí lennék, egész nap csak aludnék, zseniális álmai lehetnek.
Mikor először találkoztam az alkotásaiddal, két dolog jutott eszembe, hogy jól esik nézni őket, mert szépek, és hogy meg akarom érteni, miről is szólnak, mit akarhattál mondani velük, vagyis elgondolkoztatnak. Te hogyan jellemeznéd a stílusodat?
Azt hiszem még nincsen kifejlett stílusom, de az is lehetséges, hogy soha nem is lesz, legalábbis egy létező stílusirányzat közé sem lehet egyértelműen besorolni. Szürreális és absztrakt elemek is keverednek a rajzaimon, ahhoz, hogy átadjam, amit tényleg gondolok, nem tükrözhetem szimplán a valóságot. Ha azt tenném, az emberek nem vennék észre a mondanivalómat, nem lenne izgalma számukra, nem kapnának új információkat, mert sajnos ők is a valóságban élnek, és így az egész elvesztené számomra az értelmét. Ezért próbálom átlépni a határokat, esetleg szűkíteni őket, ezzel új kereteket adva egy új, nem létező elemekből álló formának.
A Facebookra feltett képeid közül sok ábrázol emberi, női arcot, nagyon érdekesnek találtam például az almacsutkára rajzolt arcokat. Miért pont ez ilyen elterjedt motívum a képeiden?
Úgy érzem, hogy az emberi érzelmeket a legjobban a mimikán, az arcvonásokkal való játékon keresztül lehet átadni, és erre talán sokkal alkalmasabbak a női arcok. A két nem közül mindig inkább a nők voltak az érzelem képviselői, ezért azon kívül, hogy gyönyörűek, általuk jelentősen több üzenetet lehet átadni.
Gondolom, a sok alkotás sokféle üzenetet közvetít az embereknek, de van olyan üzeneted, ami vissza-visszatér a rajzaidon?
Rengeteg kérdés és üzenet van a fejemben, és mindet szeretném kiadni magamból. Ahhoz, hogy egy képem kifejező legyen, egy témánál többel nem szabad foglalkoznom egyszerre, mert gyakran még az az egy sem teljesen érthető az embereknek. Ha egyet feldolgoztam, akkor nem gyakran térek vissza hozzá, mert már valamilyen szinten kiadtam magamból. Ha most mondanom kellene egy üzenetet, amelyik mindegyikben közös, akkor nem tudnék, de mondhatok egy olyat, ami nem a képekből, mint önálló részekből fakad, hanem az összességükből. Ez pedig az lenne, hogy az emberek ne féljenek a virtuális valóságoktól, mert ez nem egy menekvés a realitástól, hanem egy újfajta gondolkodásmód és megközelítés megismerése.
Úgy érzem, hogy az emberi érzelmeket a legjobban a mimikán, az arcvonásokkal való játékon keresztül lehet átadni, és erre talán sokkal alkalmasabbak a női arcok. A két nem közül mindig inkább a nők voltak az érzelem képviselői, ezért azon kívül, hogy gyönyörűek, általuk jelentősen több üzenetet lehet átadni.
Gondolom, a sok alkotás sokféle üzenetet közvetít az embereknek, de van olyan üzeneted, ami vissza-visszatér a rajzaidon?
Rengeteg kérdés és üzenet van a fejemben, és mindet szeretném kiadni magamból. Ahhoz, hogy egy képem kifejező legyen, egy témánál többel nem szabad foglalkoznom egyszerre, mert gyakran még az az egy sem teljesen érthető az embereknek. Ha egyet feldolgoztam, akkor nem gyakran térek vissza hozzá, mert már valamilyen szinten kiadtam magamból. Ha most mondanom kellene egy üzenetet, amelyik mindegyikben közös, akkor nem tudnék, de mondhatok egy olyat, ami nem a képekből, mint önálló részekből fakad, hanem az összességükből. Ez pedig az lenne, hogy az emberek ne féljenek a virtuális valóságoktól, mert ez nem egy menekvés a realitástól, hanem egy újfajta gondolkodásmód és megközelítés megismerése.
Van kedvenced a saját alkotásaid közül? Ha igen, melyik, és miért pont az?
A kép, amelyik az elme és a szív küzdelméről szól. A vázlatra nem szántam sok időt, mert gyorsan el akartam készülni vele, túlságosan érdekelt a téma. Aztán elgondolkoztam, hogy talán igényesebbnek kellene lennem, és komolyabban vennem. Rengeteg rajzom nem került fel az oldalamra, mert úgy éreztem, hogy nem elég kidolgozott, és nem akartam, hogy ez is köztük végezze. Elkezdtem figyelni az árnyékolásra, de meguntam a finom vonásokat, és a sietség miatt megint eltúloztam mindent. Lelkiismeret furdalásom lett, amiért nem gondolkoztam előbb, és elfogott a hév. Végül elkészült. És rájöttem, hogy talán nem is az összecsapott kép mutatja meg azt, amit tényleg szerettem volna elmondani, hanem maga a folyamat. A küzdelem a tudatosság és az ösztönösség között mindenkinek az életében jelen van, és gyakran okoz problémát eldönteni, hogy hosszútávra gondolkozzunk, vagy csak élvezzük azt, ami pillanatnyilag van, hallgassunk a belső hangokra, vagy pedig a tanult utasításokra. Nehéz.
Azt már mesélted, hogy Angliában fogsz tanulni, ezen kívül mit tervezel a jövőre nézve?
Nem szeretek nagyon előre tervezni, mert mindig vannak hirtelen tényezők, amik a felbukkanásukkal megváltoztatják a döntéseimet. Amit biztosan tudok, hogy szeretnék képzőművészettel foglalkozni, vagy olyan helyen elhelyezkedni, ahol alkothatok. Próbálom megteremteni a lehetőségeket, amiken keresztül újabb és újabb kapukat nyithatok ki. A végeredmény még nincs a szemem előtt, de azon az úton haladok, amit szeretek csinálni, és tudom, vagy legalábbis remélem, hogy az út vége is olyan élvezetes lesz, mint maga kaland.
A kép, amelyik az elme és a szív küzdelméről szól. A vázlatra nem szántam sok időt, mert gyorsan el akartam készülni vele, túlságosan érdekelt a téma. Aztán elgondolkoztam, hogy talán igényesebbnek kellene lennem, és komolyabban vennem. Rengeteg rajzom nem került fel az oldalamra, mert úgy éreztem, hogy nem elég kidolgozott, és nem akartam, hogy ez is köztük végezze. Elkezdtem figyelni az árnyékolásra, de meguntam a finom vonásokat, és a sietség miatt megint eltúloztam mindent. Lelkiismeret furdalásom lett, amiért nem gondolkoztam előbb, és elfogott a hév. Végül elkészült. És rájöttem, hogy talán nem is az összecsapott kép mutatja meg azt, amit tényleg szerettem volna elmondani, hanem maga a folyamat. A küzdelem a tudatosság és az ösztönösség között mindenkinek az életében jelen van, és gyakran okoz problémát eldönteni, hogy hosszútávra gondolkozzunk, vagy csak élvezzük azt, ami pillanatnyilag van, hallgassunk a belső hangokra, vagy pedig a tanult utasításokra. Nehéz.
Azt már mesélted, hogy Angliában fogsz tanulni, ezen kívül mit tervezel a jövőre nézve?
Nem szeretek nagyon előre tervezni, mert mindig vannak hirtelen tényezők, amik a felbukkanásukkal megváltoztatják a döntéseimet. Amit biztosan tudok, hogy szeretnék képzőművészettel foglalkozni, vagy olyan helyen elhelyezkedni, ahol alkothatok. Próbálom megteremteni a lehetőségeket, amiken keresztül újabb és újabb kapukat nyithatok ki. A végeredmény még nincs a szemem előtt, de azon az úton haladok, amit szeretek csinálni, és tudom, vagy legalábbis remélem, hogy az út vége is olyan élvezetes lesz, mint maga kaland.
Nagyon szépen köszönöm neked az interjút!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése